A szerk.

A pillanatnyi szükség

A szerk.

Az a pár szó, amit Orbán a Benjamin Netanjahuval közös keddi fellépésén (sajtótájékoztatónak azért ne nevezzük) mondott a magyar állam felelősségéről a holokausztban, ha nem is volt túl sok, tartalmát tekintve többé-kevésbé rendben van. „…Magyarország kormánya egy korábbi időszakban hibát, sőt bűnt követett el, amikor nem védte meg Magyarország zsidó származású polgárait.

Szeretném világossá tenni, hogy a fölfogásunk szerint minden magyar kormánynak az a kötelessége, hogy minden állampolgárát származásra való tekintet nélkül megvédje. A II. világháború idején ennek a követelménynek, ennek az erkölcsi és politikai követelménynek Magyarország nem tett eleget. Ez bűn. Ugyanis akkor úgy döntöttünk, hogy a zsidó közösség védelmezése helyett a nácikkal való kollaborálást választjuk. Világossá tettem a miniszterelnök úr számára, hogy ez soha többé nem fordulhat elő, a magyar kormány a jövőben minden állampolgárát meg fogja védeni.”

Különösen szép eredmény és gyors gyógyulás ez, ha tekintetbe vesszük azt is, hogy pár hete ugyanezen forrásból Horthy, mint valami bűzös, mérgező gázfelhő egy kevéssé vonzó pocsolyából, még kitűnő államférfiként párállott elénk, és hogy a kormánypárt mind ez idáig utolsó próbálkozása saját nélkülözhetetlenségének bizonyítására a Cion bölcseinek jegyzőkönyveinek a legmodernebb igények szerinti adaptálása volt. (Vagy lehetséges lenne, hogy Horthy nem kollaborált a nácikkal? Még kiderülhet az is, hogy csak ráhamisították a hitleres képekre.) Mindegy, várjuk a zéró toleranciát és „az antiszemitizmus minden formája” elleni harc előttünk álló ütközeteit. Ha szabad rögtön javasolnunk is valamit, érdemes lenne a régebbi magyar politika és államgépezet antiszemitizmusát eltagadó vagy ellégiesítő, netán a zsidóközpontú világösszeesküvés-elméletek kolportálásával életvitelszerűen foglalkozó tudományos és egyéb intézmények alapos átvilágításával kezdeni a munkát. És mikor kezdik bontani a Szabadság téri „emlékművet”, amely – megmagyarázhatatlan módon – épp a fenti min. eln.-i szavak cáfolataként magasodik még mindig szeretett fővárosunk központi terén?

De bármi is lesz eztán – Orbán nem teljesen jószántából ment bele ebbe a játékba. Annak idején, amikor az izraeli miniszterelnök budapesti látogatását komolyan tervezni kezdhették, ő és Netanjahu egyként úgy ítélték, hogy szükségük van egymásra, illetőleg egymás hátának nyilvános lapogatására, és jó okkal. Orbán mostanában mindenkinek csak örülhet, aki benéz hozzá, és ha a zsidó állam vezetője az illető, külön jó, hisz’ az biztos nem barátkozik antiszemitákkal. Netanjahunak körülbelül ugyanezért – hervasztó nemzetközi elszigetelődése miatt – fontos egy jó barát, és különösen az unióban; az unió ugyanis néha hajlamos – főként a palesztin területeken épülő telepek ügyében – különféle Izrael-ellenes lépéseket, állásfoglalásokat, bojkottokat fontolgatni. (És Orbán rögtön három másik ilyen potenciális barátot is szervíroz Netanjahunak: a visegrádi országok vezetőivel lapzártánk után esedékes a nyalomaszád.) A képhez az is hozzátartozik, hogy Netanjahu a diaszpórában élő zsidók – vagy inkább mondjuk így: a nem Izraelben élő, ilyen vagy olyan formában és mértékig, nyilvános vagy otthoni használatra zsidó identitással, vagy azzal is rendelkező személyek tömegei – iránt kevés érzékenységet dédelget kebelében. A zsidóknak van országuk, ha máshol élnek és nem tetszik nekik a rendszer, költözzenek oda, ha meg nem költöznek, az legyen az ő bajuk. Ez biztos durva leegyszerűsítés, de az sem véletlen, hogy Netanjahu első (és körülbelül egyetlen) gondolata Magyarországról a keddi nyilvános fellépésén az volt, hogy lám, milyen nagyszerű hely ez, itt született Herzl Tivadar, a modern kori cionista mozgalom feltalálója és megalapítója.

Ezt a harmóniát, vagy inkább a két kormányfő nemzetközi és hazai politikai érdekei­nek összefutását csak némiképp árnyalja a látogatás előtt kialakult aprócska malentendu, a semmiből előbukkanó horthyzás, meg a magyar társadalom egy részének zsidózási ösztöneire rájátszó plakátkampány, az izraeli nagykövet reakciója erre, és az izraeli kormány reakciója saját nagykövetének reakciójára, a Mazsihisz állásfoglalása. Hogy mindez mekkora zavart okozott valójában, azaz hogy felmerült-e akár kimondatlanul is a látogatás lemondása, nem tudjuk, nem tudhatjuk – de amit láttunk, mégiscsak sejtet valamiféle izraeli intervenciót, hovatovább alkudozást a két fél között. A magyar kormány nyilvános ígéretet tett arra, hogy a plakátokat leszedik, és Orbán csak kimondta – Netanjahu kimondatta vele – azt a pár mondatot, melyek következetes és becsületes végiggondolása, s az ehhez szükséges szisztematikus munka elvégzése valóban segíthetne kigyógyítani Magyarországot, illetve az ország lakóinak erre fogékony, nem csekély hányadát Magyarország momentán legsúlyosabb, őt mélyen a lehetőségei alatti teljesítményre kárhoztató aberrá­ciójából, az etnikai alapú világmagyarázatból.

Bár Netanjahu lapunk nyomdába adása után még két napot Magyarországon tölt, már most jól látszik, hogy mindkét fél megkapta a másiktól, amit akart (ha nem is engedmények nélkül), önnön fontosságuk megerősítését és felmutatását. És biztos sokkal rosszabb lenne, ha a magyar és az izraeli kormányfő semmiféle beszélgetésben nem állna egymással, ne adj’ isten, ha a magyar kormány valamilyen formában az Izrael legitim létét tagadó nemzetközi koalícióval fújna egy követ (mint a komcsiban). De az izraeli kormányfő szerdán még benéz a zsidókhoz, aztán csütörtökön hazamegy, mint aki jól végezte dolgát. Észre sem fogja venni, hogy mi történik azokkal, akiknek a biztonságáról most Orbán szavát vette.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.