A képviselő a kormányfő múlt pénteki kijelentésének értelmét firtatta (a miniszterelnök a bérből és fizetésből élőkéhez hasonlította a maga helyzetét), ám az önérzetes replika más szempontból is figyelmet érdemel. Egyrészt azért, mert szűk egy évvel a választások előtt kormányfők még feltételes módban sem szoktak az ellenfél győzelméről beszélni; és Orbántól ez azért is meglepő, mert a vereségeit utólag sem ismeri el soha. Azokat csalásnak, de minimum trükkös ármánykodásnak tulajdonítja (mint 2002-ben és 2006-ban), vagy az adatoknak fittyet hányva győzelemként hirdeti (mint a 2004-es népszavazást); esetleg egyszerűen eltűnik, mintha köze se lenne az egészhez (minden vesztes választás után).
Orbán ezen fölszólamlása egy sok évvel ezelőtti – jóval terjengősebb – megnyilatkozását idézheti föl. A Fidesznek nagy sikert hozó 2006-os önkormányzati választás után a Magyar Nemzetben arról értekezett (önmagát a szövegben a legtöbbször egyes szám harmadik személyben említve), hogy lelepleződött azon szocialista politika hazugsága, amelynek célja „annak sulykolása volt, hogy a jobboldal mai vezetőjével nem lehet sikeres”. Akkoriban nehéz időszakon volt túl Orbán: a Gyurcsánnyal szemben simán elveszített 2006-os választás után pártjában egyre többen gondolták úgy, hogy vele a Fidesz a jövőben nem lehet sikeres, hiszen a kampányban és a miniszterelnök-jelölti vitában is lesöpörte őt a színről ellenfele. A vele szembeni elégedetlenség nemcsak abban nyilvánult meg, hogy a soros pártkongresszuson a maga ellen kért bizalmi szavazás majdnem érdektelenségbe fulladt, hanem abban is, hogy az egyik fideszes vezetőtársa alig leplezett lenézéssel azt fejtegette, Orbán „táltosnak” sokkal alkalmasabb, mint operatív vezetőnek. Sőt, Schmidt Mária „szalonjában” a Fidesz-politikusok és a „holdudvar” egy része már az Orbán nélküli jobboldalról szövögette álmait. Orbán veszélyt szimatolt, és azonnal odacsapott: ugyancsak a Magyar Nemzeten keresztül üzente meg ellentmondást nem tűrő hangon, hogy mindent lát, mindent tud, mindenre emlékezni fog.
A mai Fidesz persze nem a 2006-os Fidesz, amikor komoly erők kapacitálták Áder Jánost, hogy álljon az élre, és együtt vessenek véget az Orbán-hegemóniának. Ma már párt sincs, csupán a káderek masszája, s csak a mindenható vezető cserélgeti, tologatja a figurákat a terepasztalon. E gyalogok morális és intellektuális kvalitásai ma semmit sem számítanak (igazából azt sem tudjuk, hogy van-e köztük ilyesfajta különbség), mozgásukat csak Orbán saját rövid, közép- vagy hosszú távú, s nem könnyen kifürkészhető érdekei és szándékai irányítják.
Legalábbis most még.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
