Esetleg így: a ravasz zsidai, azért jöttek ülésezni Budapestre, hogy Orbán elhatárolódjon a Jobbiktól, de tudták, hogy nem fog. A provokáció bejött, és most tessék, a zsidók teleajvékolják a világsajtót avval, hogy Orbán nem elég anti-antiszemita.
Tulajdonképpen majdnem mindegy. Arra nézvést, hogy lesz-e 2014-ben hallgatólagos, ne adj' isten nem hallgatólagos szövetség a Fidesz és a Jobbik között, egyik megfejtés is, meg a másik is kevés relevanciával bír. Ha kell, lesz, ha nem kell, nem lesz. Ezt tudtuk eddig is, és a Zsidó Világkongresszus, e mérsékelten izgalmas gittegylet budapesti ülése és Orbán fellépése után is ezt tudjuk.
Ha Orbán beszédével ez, tudniillik az el nem határolódás lett volna az egyetlen baj, már fel se kapnánk a fejünket. De nem ez volt.
Orbán azt mondja, hogy "a mi alkotmányunk valódi védelmet, valódi biztonságot, igazi és teljes emberi méltóságot, személyes és közösségi méltóságot ad a velünk élő zsidóságnak és persze minden más kisebbségnek."
És tényleg nem az alaptörvény cinikus iderángatása a legproblematikusabb eleme ennek a mondatnak. De amikor Orbán a "zsidóságról" beszélt, vajon ki a bánatra gondolt? Ha a zsidó vallású polgártársainkra, akkor talán rendben lenne a dolog - de hát nem rájuk gondolt. Hanem kire? Kik alkotják a "velünk élő zsidóság" szófordulatban a "velünk"-et és kik a "zsidóságot"? A magyar törvények, jelesül a nemzetiségi törvény szerint zsidó nemzeti kisebbség, illetve nemzetiség nincs Magyarországon. És még ha lenne is, minden, a "zsidóság" tárgykörébe tartozó döntés és információ, az egyes személyek zsidó vagy nem zsidó identitása, az ilyen öntudattal való rendelkezés vagy nem rendelkezés - ugyancsak a hatályos magyar törvények szerint - par excellence magánügy. Az is magánügy, ha valaki zsidónak gondolja magát, meg az is, ha nem, vagy ha félig; és az meg végképp személyes döntés kérdése, hogy ezt az előző személyes döntését vajon nyilvánossá teszi vagy sem. Azt a gyakorlatot, amikor egy személy valakinek vagy valakiknek - az illető vagy illetők megkérdezése és beleegyezése nélkül - zsidó identitást, zsidó származást, netán zsidó etnikai hovatartozást tulajdonít, zsidózásnak nevezzük, és zsidózni, kapaszkodjanak meg, még a Zsidó Világkongresszuson sem ildomos. Annál is inkább, mert ha a zsidózásnak kétségkívül létezik is filoszemita változata ("én nagyon szeretem a zsidókat, és téged is csak azért zsidózlak le, hogy még jobban szerethesselek - tényleg, neked miért nincs olyan édes kis pajeszod?"), ebben az országban a zsidózást úgy a múlt, mint a jelen tapasztalatai szerint másra, mint a zsidóellenes gondolatok és cselekedetek, azaz az antiszemitizmus megalapozására, az etnikai gyűlölet tárgyainak a megjelölésére és csoportba rendezésére nemigen szokták használni. És mivel a megjelölés gesztusa legalábbis magában hordozza a megjelöltek későbbi elpusztításának a lehetőségét, és mivel Magyarországon ez a folyamat a kezdetektől a szörnyű végig maradéktalanul lezajlott, Magyarországon különösen nagy óvatosságal és öntudattal kell elkerülnünk a zsidózást. Orbán - ha a "velünk" alatt a magyarokat, a magyar nemzetet értette, és mi mást értett volna alatta - e laza félmondatban határt húzott a nemzeten belül, a "zsidóságot", "őket", megkülönböztette a magyarságtól, a "mi"-től.
Azt is mondta Orbán, hogy "amikor a jó emberek akarata érvényesült itt, Magyarországon, akkor a magyarok és a zsidók békében és sikerekben gazdagon éltek együtt, és ha szükség volt rá, a magyar állam megvédte minden polgárát". Illetve: "voltak a történelemben rossz keresztények és rossz magyarok, akik súlyos bűnöket követtek el". Hát, így is lehet mondani: de inkább nem lehet. A magyar állam ugyanis nemhogy nem védte meg "minden polgárát", amikor "szükség volt rá", hanem a magyar állam az 1920 és 1944 közti időszakban polgárainak egy csoportját először önkényes, faji kritériumok szerint megjelölte és elkülönítette a többitől, aztán fokozatosan elvette bizonyos jogaikat, először keveset, aztán egyre többet; majd pedig elvette a jogukat az élethez is, és aktívan közreműködött az elpusztításukban. Ennek a cirka félmillió magyar polgárnak a szervezett, gördülékeny, a magyar állami politika szintjén jóváhagyott meggyilkolását "rossz magyarok" közelebbről meg nem határozott méretű és állagú halmazának a nyakába varrni - mintha pár súlyos bűnöző mesterkedése lett volna a magyar soá - nemcsak a felelősség kiterjedtségének és mélységeinek a cinikus elkendőzése, a múlt tényeinek hamis színben feltüntetése, de a jövővel szemben is felelőtlenség. Addig ugyanis, amíg ennek az országnak a lakói nem tudnak eleget, nem tudnak meg mindent arról, hogy a két háború közti Magyarország törvényhozásai, kormányai, hivatalai, mindenféle rendű és rangú szervei, igazságszolgáltatása, valamint az ezeket működtető képviselők, kormány- és egyéb tisztviselők, hivatalnokok, értelmiségiek miként és mivel, milyen megfontolásokból és milyen gondolatokkal járultak hozzá ahhoz, hogy a magyar állam a saját polgárai ellen irányuló tömeggyilkosság társtettese lehessen, ebből az országból soha nem lesz semmi. És épp ezért volt fals a miniszterelnök dicsőséglistája is a holokausztmúzeumról, meg a holokauszt-emléknapról, amit ők, mármint az előző Fidesz-kormány alapított, illetve vezetett be. Azért, mert a magyarországi holokauszt alapos megismerésével nem a "zsidóknak", nemcsak a túlélőknek tartozik ez az ország, nemcsak az áldozatok emlékének és hozzátartozóinak, hanem legelsősorban saját magának - minden egyes lakójának.
"Az igazság az, hogy a francia rendőrség végezte el azon ártatlanok ezreinek a letartóztatását, akik 1942. július 16-án itt csapdába estek - azoknak a listáknak az alapján, amiket maga a francia rendőrség állított össze. És hogy francia csendőrök kísérték őket az internálótáborokba. Az igazság az, hogy egyetlen német katonát sem mozgósítottak az operáció egyetlen szakaszában sem. Az igazság az, hogy ezt a bűntényt Franciaországban, Franciaország követte el" - mondta Francois Hollande francia baloldali államelnök tavaly július 22-én, a franciaországi zsidók deportálásának 70. évfordulóján a hírhedt gyűjtőtábor, a Vélodrom d'Hiver helyén tartott ünnepségen, és ismételte el evvel azt, amit 1995-ben Jacques Chirac francia jobboldali köztársasági elnök mondott el ugyanott a tárgyban. Ezt nem csak azért citáljuk ide, mert Orbán épp Franciaországra célozgatott múlt vasárnapi beszédében, mint az európai antiszemitizmus virágzásának példaországára. És nem is azért, hogy jelezzük: ettől, az etnikai világmagyarázat megtagadásától és a magyar állam bűnösségének kimondásától finoman szólva is elég messze vagyunk. Hanem mert éppenséggel távolodunk tőle. Évek óta, napról napra. Orbán és pártja évek óta, napról napra tágítják az elfogadhatóság határait: a rossz irányba. Ennek a pártnak az akkori második embere, az akkori titkosszolgálati miniszter beszélt még 1999-ben a "zsidókérdés" őszinte megvitatásának szükségességéről. Ez a párt támogatta a zsidótörvényeket beterjesztő miniszterelnök szobrát, és ez a párt kanonizálja épp a két háború közti Magyarország obskúrus, ádáz antiszemitáinak életművét. Ennek a pártnak a tagjai tekintik természetes otthonuknak és szövetségesüknek azokat az újságokat, amelyek átfogó világmagyarázata a fajelmélet. Ez a párt diszkreditálta politikai ellenfeleit a "bankárkormány" kifejezéssel, s ez a párt nyúl vissza minduntalan a két háború közti zsidóellenes magyar nacionalizmus nyelvéhez és fogalomkészletéhez. Ez a párt találta meg a Horthy-korszakban a magyar történelem utolsó szuverén, pozitív hagyományát - mely korszak uralkodó ideológiája a magyar felsőbbrendűség és a fajelmélet volt.
Nincs az a filoszemita handabandázás, ami ezt el tudná fedni.
