Modern, demokratikus piacgazdaságunk elmúlt 25 évében kialakult a stróman intézményének egészséges kultúrája. Egészen máig joggal hihettük: a kezdeti idők primitív gyakorlata, mely az értékesítési lánc végén hajléktalanokat, lopott személyiket, mit sem sejtő török vendégmunkásokat alkalmazott, mindinkább kikopik dinamikusan fejlődő gazdasági bűnözésünk eszköztárából. Az állam és a magánszféra közti szürke zónában zajló tranzakciók kifinomultságával arányosan növekedtek a strómannal – pénzügyi-gazdasági pallérozottságával, egyéb irányú feddhetetlenségével, öltözködésével, polgári életvitelével, családszeretetével – kapcsolatos megrendelői elvárások.
Ezért is mondhatjuk mellbevágónak, s bizonyos értelemben a civilizációs-kulturális regresszió félreolvashatatlan jelének O. Béla felbukkanását annak a cégnek az élén, amely hivatalos, bár a megfelelő bírósági eljárások jogerős lezárultáig nem százszázalékosan megalapozott közlések szerint a magyar pénzpiacok történetének talán legnagyobb kárértékű gazdasági bűncselekmény-sorozatát követte el. A cirka 200 milliárdos hiányt összehozó Quaestor, vélnénk, többet érdemelt volna egy börtönviselt, nincstelen, exközmunkás vezérigazgatónál, akinek a sajtóközlések szerint falujának kocsmájában sem adnak már hitelt. Különösen, hogy az ügy szálai, ahogy mondani szokták, a magasabb körök felé vezetnek – sőt, tekintettel arra, hogy a Quaestor a katolikus egyházzal is vitt néhány közös üzletet, egyfajta metafizikai dimenziót sem nélkülöznek. (Vajon hogyan engedhette a Jóisten, hogy jámbor földi szolgái az anyaszentegyház kínkeservvel összegyűjtögetett fillérjeit egy szélhámosra bízzák? Miért nem világosította meg elméjüket időben?)
Egy másik, demokratikusabb olvasat szerint persze a Quaestor-ügy legfeljebb kiterjedtségében, illetve társadalmi és politikai környezetében különbözik a legközönségesebb pilótajátéktól, módszereinek lényegét tekintve nem: úgyhogy nem kéne annyira fennhéjázni. Nem a végzettség számít, a diploma csak egy papír! Lehessen mindenki stróman, ha jól végzi a dolgát! És meglehet persze az is, hogy ezt a melót, aminek a sikerét épp pár év – legjobb esetben felfüggesztett – börtönbüntetés jelentené, csak O. Béla vállalta: talán soha nem fogjuk megtudni, hogy milyen ellentételezés ígérete fejében.
Mindazonáltal O. Béla felbukkanása e történetnek távolról sem a legrejtélyesebb eleme. Sőt. Az, hogy T. Csaba, a Quaestor fő tulajdonosa egy strómannal vitetné el a balhét – szigorúan spekulatív alapon szólunk most – tulajdonképpen természetes, jóllehet gyarló emberi reakcióként is értelmezhető. (És mennyire örülnénk, milyen megerősítést kapna üzleti életünk vezető személyiségeinek feddhetetlenségébe vetett, s most, mi tagadás, kissé megingott bizalmunk akkor, ha a végén kiderülne, hogy O. Béla március 16-i igazgatói kinevezésének nem az volt a célja, hogy ő írja alá a cégben még fellelhető vagyonelemek, netán készpénz bűnös kimenekítését szolgáló dokumentumokat! És hogy a kinevezésről döntő közgyűlésre szóló meghívókat nem antedatálta a cég akkori vezetése!) O. Béla alkalmazása csak azokban kelthet konsternációt – és a Magyar Narancs el is határolódik ezektől az alakoktól –, akik úgy vélnék, hogy ezt, így, ily orcátlan nyíltsággal, még a látszatokra sem ügyelve egyszerűen lehetetlen megtenni.
Nem hallgathatjuk el azt sem, hogy a fenti, az állandó, ám alaptalan gyanakvástól eltorzult lelki alkatú, felelőtlen következtetésekre hajlamos személyek ezt az úgymond „orcátlan nyíltságot” nem átallják összefüggésbe hozni T. Csaba állítólagos „beágyazottságával”, jelenleg kormányzó köreinkkel fenntartott legalább két évtizedes, bensőséges üzleti-szakmai kapcsolatával. Reméljük, a szükséges vizsgálatok elfogulatlan, ám csattanós választ adnak majd minden olyan inszinuációra, melyek szerint T. Csaba cége a fent emlegetett körökhöz tartozó, ugyancsak beágyazott személyek magánvagyonát kezelte volna, s ezért, illetőleg e magánvagyonok csőd előtti kimentésének fejében, nem utolsósorban pedig a vagyonok nagyságát és eredetét illető szerteágazó tudása miatt T. Csabát valamiféle „védettség” illetné meg.
E ki nem mondott vádak aljassága egyenesen elborzasztó – már-már egyfajta orgazdaság rémképe képzik meg e bódult elmékben! Hiszen ha T. Csaba valóban ilyen-olyan beosztású, vezető vagy kissé vezető politikusaink pénzével játszott volna húsz éven át pilótajátékot, úgy ezen illetőknek a Quaestor üzleti modelljének fenntarthatatlansága már réges-rég fel kellett volna, hogy tűnjön. Azt, nemdebár, teljességgel kizárhatjuk, hogy T. Csaba évek hosszú során át mindközönségesen átvert egyes, választott vagy nem választott tisztségükben a közért munkálkodó, s köztisztelettől övezett személyiségeket, s azok csak a vég pillanatában, március első napjaiban döbbentek erre rá. Zárjuk is ki!
A rosszindulatú gyanakvás általános légkörében mindazonáltal azon sem csodálkozhatunk, hogy egyesek a fenti vádaknál is tovább mennek, s bizonyos állami szerveink szerepét firtatnák a csalássorozatban, illetőleg az annak állítólagos eltussolására tett állítólagos erőfeszítésekben. A magyarázatot, miszerint azért kellett a bóvli kötvények kibocsátására szakosodott cégnél tartani bizonyos állami tulajdonú vállalatok pénzét, mert hát hol máshol tartották volna, a legmagasabb instancia adta meg, még ha indirekten is. Miniszterelnökünk a minap a magyar kincstári rendszer hiányosságait jelölte meg e gyakorlat okaként, s a probléma azonnali orvoslását helyezte kilátásba. S valóban. Az államháztartási törvény kifejezetten nem tiltja, hogy állampapírokat állami vállalat tőkepiaci magánszereplőnél tartson – és még ha van is olyan olvasata a törvénynek, amely szerint meg sem engedi, az Áht. megszegése legfeljebb politikai felelősséget alapoz meg, büntetőjogit semmiképp. Esetünkben egyébiránt épp ez történt, amikor a Külügy- és Külgazdasági Minisztérium (Küküm) egyik cége, a Magyar Nemzeti Kereskedőház (MNKH) 3,8 milliárd forint értékű állampapírjának kezelését a Quaestorra bízta.
Ám ez még csak a kezdet lenne. És sajnos, de így van: a kormányzat némely jó szándékú, ám ügyetlen megnyilvánulása táptalajt adhat bizonyos további feltételezéseknek! Mint tudjuk, a Küküm úgyszólván az utolsó utáni pillanatban, március 9-én mentette ki szűk 4 milliárdját az épp beomló Quaestorból: azon a napon, amikor a cég csődje köztudottá vált. A tranzakcióra a megbízást az MNKH március 5-én adta: mint magától a kormányfőtől megtudtuk, az ő utasítására, melyet egy kormányülésen bocsátott ki. A tisztánlátást a dátumok ügyében nagyban segítette Giró-Szász András, a kormány főkommunikátorának múlt heti szíves felvilágosítása, mely szerint a kormányfő már február 25-én elrendelte, hogy az összes állami eredetű pénzt vonják ki a magántulajdonú tőkepiaci szereplők felügyelete alól. Orbán Viktor ugyanis az őrá jellemző éles- és előrelátással már ekkor, a Buda-Cash brókerház megpadlózásakor megszimatolta a magyar tőkepiac közelgő kalamitásait.
Giró-Szásznak ez a közlése annál is megnyugtatóbb, mivel ha a kormányfő netán a Quaestor bedőlésének biztos tudatában, valamely erre vonatkozó konkrét információ, adat birtokában adott volna utasítást az MNKH államkötvényeinek kivonására a Quaestortól, úgy – bizonyos beteges elmékben – felmerülhetne a bennfentes kereskedés tényállása is. De a mi kormányfőnk nem ilyen – még ha március 25-i nyilatkozatában nem is jelölte meg pontosan a dátumot, midőn utasítását a kivonásra megtette. Megjelölte most Giró-Szász András! Mi akkor a baj, sötét himpellérek!? Igen, Orbán február 25-én adott utasítást a kivonásra, a Küküm–MNKH meg várt március 5-ig – oszt’? Nem ráértek? És különben is, honnan tudhatott volna Orbán a Quaestor biztos bukásáról? T. Csaba neki írott leveléből? A Quaestornál a csőd napvilágra jutása előtt vizsgálódó jegybanktól?
Nevetséges következtetések, szánalmas feltételezések ezek.
A bennfentes kereskedés tényállását egyébként, amikor valaki „a birtokában lévő bennfentes információra tekintettel mást azzal bíz meg, hogy a bennfentes információval érintett pénzügyi eszközre vonatkozó ügyletet kössön” a Btk. 410. paragrafusa 3 évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegeti. Azt pedig nem kívánhatja, ugye, még a legelvetemültebb fantázia sem, hogy ezen sunyi, politikai gyanúsítgatások alapján kérje az ügyészség a kormányfő és a külügyminiszter mentelmi jogának felfüggesztését! Hogy aztán a kormány a miniszterelnök elleni eljárás árnyékában végezze a nemzet szolgálatát…? Megnyugodhatunk: az ügyészség és a rendőrség magabiztos, megfontolt módon fog eljárni, hisz így járt el eddig is. A tettes a házban van: T. Csaba bő két héttel a Quaestor csődjének nyilvánossá válása után előzetes letartóztatásba került!
Méltányos eljárásban lesz része a továbbiakban is, s mérsékelt büntetésének reményében megmarad a titkok őrzőjének.
A kormányzati spin rövidesen megoldja a dátumok kifésülését, Orbán meggondolatlan, s talán a hübrisztől sugallt, március 25-i közlésének közvetlen következményeit elsimítja.
A Quaestor hajótöröttjeit – nyilvánvaló politikai megfontolásokból – legalább részben kártalanítani fogják: s azt gyanítjuk, ennek terheit nem az adófizetők fogják viselni, hanem a tőkepiac egyéb, adott esetben törvénytisztelő, tisztességes szereplői. (Ahogy a devizahitelesek kiváltását is a bankokkal fizettette meg az Orbán-kormány. Többszörösen.) Még akkor is, ha ez utóbbiaknak semmi közük az elkövetett bűncselekményekhez, s ha a kárért az államnak kéne helytállnia, hisz az erre hivatott állami szervek nem vetettek véget a csalásnak. Az ilyen célú törvényalkotás a magyar tőkepiacot simán tönkrevághatja – de az államot momentán működtető politikai erőnek ez sem lesz nagy ár azért, hogy elhitesse magával az illúziót: el tudja magától távolítani a Quaestor-botrány politikai következményeit.
