A szerk.

A törvény erejével

A szerk.

Kedden az Országgyűlés kormánypárti többsége megszavazta a Magyar Tudományos Akadémia megcsonkítását előkészítő törvényt. Augusztus 1-jétől az MTA elveszíti az irányítást kutatóintézet-hálózata felett, a 15 kutatóközpont vagy önálló intézet – az agrártudományitól a társadalomtudományiig – egy olyan testület (az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Irányító Testülete) fennhatósága alá kerül, amelybe a tagok felét kapásból a kormány delegálja, de még a másik 50 százalékot alkotó tudósgárdát is saját kezűleg Orbán Viktor nevezi ki.

A törvényt benyújtó Palkovics László miniszter egy éve még váltig állította az MTA elnöksége előtt (hangfelvétel van róla), hogy „a kormány egész biztosan nem akarja azt, hogy az Akadémiáról a kutatóintézetek leválasztásra kerüljenek”. Aztán csak leválasztásra kerültek! A Palkovics-minisztérium magyarázata szerint az egyeztetések korai szakaszában elhangzott tájékoztatás óta „mindkét fél elképzelései módosultak”, nekünk azonban lenne egy másik megfejtésünk. A kormány elképzelései kizárólag annyiban módosultak, hogy eredetileg szerették volna, ha az MTA maga dönt egyes intézeteinek kiszervezéséről vagy bezárásáról, és nem a törvény erejével kell azokat elvenni az Akadémiától.

Tavaly június óta Palkovicsék minden piszkos manővere arról szólt, hogy belekényszerítsék az MTA vezetését a tudományos szabadságot feladó elvtelen kompromisszumba, amit a hazai és nemzetközi közvélemény felé aztán úgy adhatnak el, mint az Akadémia saját „reformtörekvését” az innovációt jobban elősegítő kutatóhálózat – vagy valami hasonló kormányzati blabla – irányába. No, ez az, ami nem jött össze. Hiába bántak lekezelő és megalázó módon a Lovász László-féle akadémiai vezetéssel, hiába tartották vissza a kutatóintézetek működési forrásainak egy részét, hiába lengették be sorra a durvábbnál durvábbnak látszó forgatókönyveket – az MTA közgyűlése idén májusi ülésén is kitartott az intézetek autonómiáját garantáló megoldás mellett, és nagy többséggel utasította el a Palkovics-tervet. Némi kezdeti bizonytalankodás után Lovász Lászlóék is beleálltak ebbe a pozícióba.

Ha mást nem is, annyit mindenképpen elért a magyar tudóstársadalom ezzel a hajthatatlansággal, hogy az MTA-törvény áterőszakolása ma pontosan annak látszik, ami valójában: pofátlan vagyonelkobzásnak és politikai beavatkozási kísérletnek a tudomány működésébe. A történet azonban a törvény elfogadásával nem ér véget, ahogy az MTA előtt álló morális és gyakorlati dilemmák sora sem. Lesznek utcai megmozdulások, valószínűleg lesznek alkotmánybírósági és nemzetközi fórumok előtt indított eljárások, de a legfontosabb bizonytalansági tényező maga a törvényszöveg és a várható kormányzati lépések kiszámíthatatlansága.

A végcélt nagyjából sejtjük: szépen elsorvasztani a bölcsészet- és társadalomtudományi intézeteket, a többit átállítani az alapkutatásról alkalmazott kutatásra, és a megfelelő zsebek felé terelni az ebből és az EU-s kutatási pályázatokból remélt pénzt. De hogy mindezt milyen módszerekkel és főleg milyen időtávon akarják elérni Palkovicsék, azt ma rajtuk kívül senki sem tudhatja. Még azt sem igen látni, hogyan állhat fel egy hónap alatt az új Eötvös Hálózat titkársága és irányító testülete, mennyi pénz lesz az intézetek működtetésére, és milyen elosztásban. A törvény az Eötvös Hálózat fölé helyez egy 100 százalékban kormánydelegáltakból álló Nemzeti Tudománypolitikai Tanácsot, amely „javaslatot tesz a támogatandó kutatási főirányokra, tématerületekre” – hogy ezek melyek lesznek, egyelőre azt is homály fedi.

Előbb-utóbb nyilván számos kutató teszi fel magának a kérdést, hogy meddig érdemes részt venni ebben az egészben. Az MTA vezetésének ennél is gyorsabb döntést kell hoznia arról, hogy a továbbiakban együttműködik-e a kormánnyal, megpróbál-e tagokat küldeni az új szervezetbe, engedélyezi-e az MTA-brand használatát. Az intézetek munkáját kívülről figyelők egy része pedig idővel azon kaphatja magát, hogy az új hálózat tanulmányait és tudományos közleményeit olyasmi szkepszissel fogadja, mint mondjuk a Századvég által publikált közvélemény-kutatásokat. Innen tudjuk majd biztosan, hogy eggyel beljebb vagyunk az önkényuralomban.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.