Orbán Viktor azt kívánja, hogy minden magyarnak legyen füle. Akárhogy is szeretnénk, ezzel nem tudunk vitatkozni. Helyes, fület minden magyarnak! S ne álljunk meg félúton, mindjárt kettőt is. Persze addig még nyilván sokat kell dolgoznia a nemzeti összefogás kormányának, de megcsinálják. Vagy ha nem, hát rákenik valakire a fületlenségeiket.
Viszont turulszobrot akkor sem avatunk. Nem beszélünk szálláshelyről, legfeljebb szobafoglaláskor, ősképről, vérközösségről meg soha. Pláne nem Magyarország kormányfőjeként, de egyáltalán, jobb érzésű emberként sem. Nem is elsősorban azért, mert mindez a Jobbik és szellemi elődeinek szakterülete, s nem is azért, mert ez ugye nettó marhaság. Hanem azért, mert ami a turulhoz köthető, az mind gyászos és kudarcos volt ennek az országnak. Mert a nyilasok használták jelképül a turult, s nem Petőfi vagy Rákóczi, de senki sem, akire büszkék lehetnénk a magyar történelemből. Ma a turul pont az ellenkezője annak, aminek Orbán Viktor teljes miniszterelnöki súlyával "pusztaszeren beállítani akarta: veszettül nem a nemzeti összetartozás jelképe, hanem az ország tragikus megosztottságáé. A miniszterelnök szerint akinek okés a turul, az a nemzet része, aki pedig látni sem akarja, az sajnos nem része. Hiszen ez egy kétszívű ország, ahol "az egyik megtagadja testvéreit, a másik meg kiáll mellettük". Ki tagad itt meg kit? Hisz' tudjuk, hogy kikre gondol az egyik szív s a másik alatt a miniszterelnök, amikor épp az ország lakosságának egy jelentősebb csoportját utalja a nemzeten kívülre - ez ugyan nyilvánvaló, de szerfelett ellentmondásos.
Mint ahogyan ellentmondásos volt a miniszterelnök teljes beszéde is, melyben a pogányság totemállatai keveredtek a katolikus hitvilág szentjeivel és sárkányaival.
Ám az teljesen egyértelmű, hogy kire kell gondolnunk akkor, amikor Orbán Viktor magát a jó pásztornak nevezi. Ha finoman akarunk fogalmazni, ez meglehetős aránytévesztés. De ha netán e vérlázító pimaszságtól mégis kimenne a gálánk, csak annyit mondhatnánk, hogy számos helyeket ismerünk, amelyek tele vannak magukat jó pásztornak tartó személyekkel, továbbá Napóleonokkal, Einsteinekkel és további torzonborz orvosprofesszorokkal.
S ha már így szóba hozta, szögezzük is le, született bele a jó fene abba a madárba, sőt, sokan közülünk már a 21. századba születtek bele, s mindnyájan abban is élünk, dehogy a turul hasában vagy egyéb részében. S szeretnénk azt hinni, hogy sem a pogányság kora nem tér vissza, sem a 20. századnak az a szakasza, amikor a turul meg a vérközösség, a kárpáthaza meg a többi - gyilkos programokat takargatni hivatott - marhaság emelkedett az állami retorika vezérmotívumává. Mert az csak gyászt és fájdalmat, illetve mérhetetlen elmaradottságot hozott ennek az országnak, száz év mínuszt.
Ugyanakkor a közeli jövőre nézvést nem látunk azzal a jelekre kihegyezett fülünkkel semmi jót ígérőt abban, ha az ország miniszterelnöke egy ménkű magas oszlopra szerelt, kardot tartó madár alatt mond Szent Mihály napján ünnepi beszédet, melyben magát jó pásztornak nevezi, s olyanokat mond, hogy a nevezett Mihály szeretetből lökte ki a sárkányt a mennyekből. Aztán beszéde bevégeztével kocsija felé tartván még megáll, hogy hármat-négyet suhintson valami odatévedt karikás ostorral, mint kéretlen vendégművész egy másodosztályú gulaschpartin. Képzeljük el egy pillanatra a képet: Magyarország miniszterelnöke egy ménkű nagy fallikus szobor tövében csapkod egy karikás ostorral, miután összehordott hetet-havat. Így kicsit tényleg nehezebb elhinni, hogy a 21. századot írjuk. Pedig mégis az lesz, ami megoldja ezt a kérdést, az idő. Aki eddig vissza akarta fordítani a történelmet, mind elbukott.
Ahogy az írás mondja, melyből Orbán beszédírói a pásztort kicsórták a főnöknek. Így szól az Úristen: ímé, megyek a pásztorok ellen, és előkérem a nyájakat az ő kezökből, s megszüntetem őket a nyájam legeltetésétől, és nem legeltetik a pásztorok többé önmagokat, s kiragadom a juhaimat szájokból, hogy ne legyenek nékik ételül.
Legkésőbb 2014-ben, ha kérhetjük, urunk.
