A szerk.

Amerika visszainteget

A szerk.

Donald Trump elnökségének a lehetőségével most nem sokat fogunk foglalkozni, részben mert e cikkünk írásakor, napra pontosan egy héttel a szavazás előtt megnyugtatóan távolinak tűnik, részben meg hiányzik hozzá a fantáziánk.

Az biztos, hogy ha mégiscsak bekövetkezik (elvégre a Brexitre sem számított senki június 24-e hajnaláig), pár dolgot ala­po­san át kell majd gondolni mindenkinek, így nekünk is. Legalább arra a kis időre, ami még hátra lesz. Trump vonzerejét persze sokféleképpen lehet jól, értelmesen, helytállóan magyarázni, osztály-, faji, vagy genderszempontok és az e szempontokra jellemző nyelvezet használatával – de még csak nem is az ilyesfajta analízisre célzunk, hanem ennél mélyebb, hogy ne mondjuk, egzisztenciális kételyekre. Például hogy ugyanarról a dologról hogyan lehet – olykor egészen rövid időn belül – állítani valamit, majd annak az ellenkezőjét is anélkül, hogy ez a legkisebb mértékben is kizökkentené akár az állítás gazdáját, akár annak lelkes, és adott esetben többmilliós hallgatóságát? Vagy hogy hogyan pályázhat valaki tökhülye létére a világ legerősebb politikai posztjára – és persze nem Trump természetes ravaszságát és színészi intelligenciáját fumigáljuk, hanem félelmetes műveletlenségére és tájékozatlanságára gondolunk most. Vagy hogy az értelmes, artikulált emberi beszéd ama súlyos, helyrehozhatatlan, apokaliptikus veresége után, amit Trump megválasztása jelentene, vajon milyen eszközei maradnak az emberiségnek arra, hogy megpróbálja elkerülni önmaga idő előtti elpusztítását?

E kínzó dilemmák helyett függesszük inkább fürkésző tekintetünket a Clinton-elnökség perspektíváira, és ezek közül is azokra, amelyek hatásukban a legközvetlenebbül érinthetnek minket – nagyvonalúan hanyagolva Clinton ígéretes gazdaság- és társadalompolitikai terveit, a leggazdagabbak megadóztatására, a felsőoktatás kiterjesztésére, a klímapolitikára, egyéb fontos ügyekre vonatkozó rokonszenves elképzeléseit (melyek amúgy erős balközép irányultságot mutatnak). Vajon megváltozik-e az Egyesült Államok külpolitikája az új demokrata kormányzat befutásával, s ha igen, milyen irányba?

Obama 2008-ban az iraki intervenció kudarcának a szárnyain nyerte el első elnökségét; e kampányában nemcsak az iraki kivonulást ígérte meg, a választók elvárásaival egyébként teljes összhangban, hanem – nagyrészt épp az iraki fiaskó miatt – azt is, hogy az Egyesült Államok úgy általában letekeri magát. Visszavesz az arcából, takarékra teszi külföldi katonai és egyéb jelenlétét, és az erőszakoskodás helyett inkább szép szóval és barátsággal segíti partnereit, még a problémásakat is. Egyrészt azért, mert Amerika így nyerheti vissza a nemzetközi közvélemény megbecsülését – legalábbis ezt gondolta a fekete srác –, másrészt meg azért, mert a közkeletűen „neokonzervatívnak” mondott Bush-doktrína Irakban és Afganisztánban látványos kudarcot szenvedett. (Ezen elképzelés szerint az Egyesült Államok, és persze az egész földteke biztonságát legszilárdabban a demokratikus rendszerek burjánzása és virágzása garantálja, s az Egyesült Államoknak ezért nemcsak erkölcsi kötelessége, de elemi érdeke is a demokratikus kibontakozás tevékeny segítése szerte a világban, a diktatúrák demokráciává fordítása.) A második Obama-ciklus izolacionizmusát, bezáródását és számos visszavonulását azonban nem csak ez az ideológiai fordulat és az iraki kivonulás alapozta meg, és nem is csak az, hogy az „arab tavaszt” az Egyesült Államok bármiféle gondolat és a tenni akarás különösebb jele nélkül szemlélte, egészen a szomorú végig, azaz a polgárháborúk és a diktatúrák visszatértéig. Obama külpolitikájának a sarokköve az iráni atomalku lett, s nehéz megszabadulni attól az érzéstől, hogy minden egyéb ennek a megállapodásnak lett a függvénye, az életben tartására tett erőfeszítések kiegészítője. (Mely erőfeszítések eddig egyébként sikerrel jártak.) Teherán lényegében szabad kezet kapott a térségben, s ezzel az Obama-kormányzat Irán csendestársává vált – a Közel-Keleten messze túlmutató következményekkel. Az iraki kivonulás, a szíriai Aszad-ellenes szunnita szabadságmozgalmak magukra hagyása, Irán elengedése a szíriai vérfürdőbe torkollott, s a szíriai polgárháborúból, mint valami fekete lukból kúsztak elő napjaink legsúlyosabb konfliktusai. A szíriai menekülthullám miatt kapott lábra s rengette meg Európát az európai szélsőjobb, s Szíria révén – és Irán szövetségével – csempészték vissza magukat az oroszok is végérvényesen a globális pályára.

Paradox módon Trump – legalábbis a jelölt a tárgyban eszközölt, szórványos és a legkevésbé sem koherens megnyilvánulásai alapján – hasonló vonalat vinne tovább; akárcsak Obama, ő is úgy véli, az Egyesült Államoknak semmi keresnivalója nincs a Közel-Keleten, de talán sehol máshol sem. Esetleg ha megfizetik: Trump azt is mondta, hogy a NATO-tagoknak perkálniuk kellene az Egyesült Államoknak a védelemért. Azt is többször elejtette, hogy a „demokráciaexportot” szükségtelen ostobaságnak tartja: és ezzel nem csak az amerikai külpolitika egyik (a kettő közül az egyik, a „realista”) hagyományának vette fel a fonalát, de elnyerte Orbán tetszését is. (Orbán a világon az egyetlen hivatalban lévő államvezető, aki Trump mellett tette le a garast. Kisebb befolyású, túlnyomórészt ellenzéki politikusból persze még akad néhány, aki Trumpot kívánja, a Front National, a holland meg a dán szélsőjobb pár képviselőjétől Vlagyimir Zsirinovszkijig és Vojislav Šešeljig bezárólag: számukra Trump vonzerejét muszlimellenessége adja.)

De mit vinne tovább Clinton? Ő talán az utolsó azon nyugati vezetők között, akik aktívak voltak már a 90-es évek közepén is, akkor, amikor – hathatós amerikai és nyugat-európai segítséggel – demokratikus szelek söpörtek végig a világ számos vidékén. E felívelés első számú haszonélvezője szeretett tájhazánk, a rendszerváltó Kelet-Európa volt, Bill Clinton elnöksége alatt lettek NATO-tagok a visegrádi országok, s ugyancsak a Clinton-kormányzathoz fűződik a boszniai háború befejezése és a koszovói népirtás megakadályozása: a „humanitárius intervenció” két sikeres példája is. Ugyanakkor Hillary Clinton 2008-tól 2013-ig másfél cikluson át Obama külügyminisztere volt – még akkor is osztoznia kell a felelősségben a rettenetes kudarcokért, Amerika bénázásainak és kivonulásainak emberéletek tízezreiben mérhető következményeiért, ha többször kifejezésre juttatta is egyet nem értését Obama bizonyos döntései­vel. A következményekkel pedig most neki kell szembenéznie – a végeérhetetlen szíriai vérontástól az orosz terjeszkedésen át az Európai Unió lemerüléséig. A fene se tudja, hogy egyáltalán megpróbálja-e. De a győzelme mégiscsak a józan ész győzelme lesz, mely a szélsőjobb európai térnyerését is lefékezi és visszaveti valamelyest, s keményebb időket sejtet a demokrácia ellenségeinek. Becsüljük meg ezt is.

Neked ajánljuk