Pokorni József ugyanis – bár kétségkívül a világháború idején halt meg – a hírhedt Kun András páter nyilas csapatának tagjaként aktív részese volt zsidónak minősített magyar állampolgárok lemészárlásában – ez Rab László alaposan adatolt tanulmányából tudható (az írás a Mozgó Világ tavaly októberi számában jelent meg).
A fenti hír előtt egy héttel, január 13-án Pokorni részt vett azon a rendezvényen, amelyen az egykori Maros utcai kórházban (ma rendelőintézet) hetvenöt éve legyilkolt 84 emberre emlékeztek. A tömeggyilkosságot Kun páter és a bandája követte el, soraiban Pokorni Józseffel. Pokorni Zoltán elcsukló hangon, könnyeivel küszködve beszélt hallgatósága előtt nagyapja rémtettéről. Videón megörökített beszéde azóta bejárta az internetet, többnyire együttérzést kiváltva; hiszen valóban megrendítő, amikor valaki meglett emberként szembesül felmenője borzalmas cselekedeteivel. (Szegény Pokorninak ráadásul nem is ez volt az első ilyen élménye: ugyancsak a sírással küszködve jelentette be lemondását pártja elnöki és frakcióvezetői posztjáról 2002 nyarán, amikor édesapjáról kiderült, hogy 33 évig volt a kommunista állambiztonsági szervek besúgója.)
A magánember Pokorni nyilvános szenvedésével nem foglalkozunk, a politikus Pokorni múlttal való szembenézését azonban nem hagyhatjuk szó nélkül. A polgármester tudniillik ezt is mondta a január 13-i megemlékezésen: „Amikor én lettem ennek a kerületnek a polgármestere, alkalmat adott arra, hogy ha nem is jóvátegyek – hiszen jóvátenni nem lehet –, hanem rendbe tegyek néhány dolgot. Nemcsak mint egy nyilas gyilkos unokája, hanem a kerület vezetőjeként, akinek feladata, hogy a szimbolikus dolgokban is rendet tegyen. Fontos, hogy áttekintsük a második világháborús emlékmű ügyét, hiszen a turulszimbólum valóban megosztó. Jó szándék vezette az elődömet, amikor úgy döntött, hogy közös emléket állít a katonáknak és az áldozatoknak, de az bizonyos, hogy a választott szimbólum szerencsétlen.”
Pokorni arra a „turulos” emlékműre utalt, amely mellett a Fidesz 2009. júniusi tisztújító kongresszusán e szavakkal állt ki dörgő taps közepette: „Marad a turul itt a kerületben, amíg én vagyok a polgármester!” A kongresszus előtt három nappal ugyanis a Fővárosi Bíróság helyben hagyta az emlékmű 30 napon belüli bontását elrendelő másodfokú közigazgatási határozatot. Ez már a sokadik forduló volt a turul körüli jogi hercehurcában (amelyet a maga teljességében – egykori kitűnő újságírónkon, Félix Péteren kívül, aki négy cikket is írt erről a Narancsba – élő ember nemigen látott át). A kerület a szükséges engedélyek hiánya ellenére építtette meg a turulos emlékművet, majd a bontási határozatokat látványosan semmibe vette. Ebben a folyamatban Pokorni – előbb a kerület országgyűlési képviselőjeként, 2006-tól pedig már a polgármestereként is – szerfelett aktív szerepet játszott. Az emlékmű politikai szimbólum értéke kezdettől világos volt mindenki számára: bár ment a szokásos álságos jobbos duma az „az ősi jelképről”, a turult mindenki úgy értelmezte, ahogy a Horthy-korszaktól szokás: annak a „tiszta”, szeplőtelen Magyarországnak a jelképeként, amelyet nem piszkítanak be holmi galíciai jöttmentek, libsik, komcsik és egyéb nemzetidegen elemek. (Talán emiatt vagy másért, de a „zsidó” áldozatok fölsorolása igen-igen hiányos az emlékművön.) E „magyar Magyarország” önjelölt képviselőjeként küzdött oly vehemensen, nyíltan szembemenve a törvényességgel a Fidesz a turulért, vállvetve az akkori szélsőjobbal (MIÉP, Jobbik). Megengedő politológusi magyarázat szerint mindez Orbánék ún. gesztusa volt a szélsőjobbos szavazók megnyeréséért, ámbár ahhoz túlontúl átélt volt a fideszes föllépés (a történet kezdete a 2006-os választások hangulati megalapozásaként is értelmezhető, a turul sztori vége pedig a 2010-es kampány nyitányára esett, amikor a Fidesz már inkább tartott a Jobbiktól, mint a széteső MSZP-től).
A Hegyvidék világháborús áldozataira emlékező helyről 2004-ben döntött a kerületi közgyűlés (akkor még Mitnyan György volt a polgármester). A főváros – elsősorban a jelkép problematikus volta miatt – kezdettől fogva ellenezte a turulos emlékművet, és a maga részéről nem adta meg az engedélyt. A mű 2005-ös törvénytelen felállítását követő bontási határozatokkal szemben a szélsőjobb turulvédő aláírásgyűjtést kezdeményezett, és a hercehurca egy szakaszában a bontás végrehajtásáért felelős IX. kerületi jegyzőt is megfenyegették valakik, mint ahogy Pokorni fent idézett harcias kongresszusi felszólalása is a hivataloknak szánt figyelmeztetés volt elsősorban. 2008. június 4-én a turulnál tartott MIÉP-es trianoni rendezvényen Csurka István pedig így szónokolt: „Milyen ember Demszky Gábor, aki le akarja bontatni ezt a szobrot? Akarnok, mint Károlyi Mihály. Annyit ért a városvezetéshez, mint Linder Béla a hadügyhöz: nem akarok többé katonát látni. Korrupt, mint az összes népbiztos. És nem mellékesen zsidó, mint Korvin-Klein Ottó, Szamuely-Sámuel Tibor és Kun-Kohn Béla.”
A XII. kerületi turulos emlékmű, amelynek a létrehozását Pokorni múlt heti közlése szerint „a jó szándék vezette”, és amelynek a megosztó jellegén mostanában elgondolkodott, az első pillanattól hazugságon alapul. Véletlen, hogy e hazugság egyik látványos eleme – a lemészárolt magyar állampolgárok egyik gyilkosát is áldozatként tüntették föl – kapcsolódik Pokorni Zoltánhoz. Pokorni József tetteihez az unokájának semmi köze. De Kun páter vagy Pokorni József nem egyik napról a másikra vált szörnyeteggé: abban benne volt az 1945 januárja előtti évtizedek Magyarországa is a numerus clasusával, a zsidótörvényeivel, a magyar polgárok felosztásával nemzetidegenekre meg törzsökösökre, és az összes hasonló őrületével. Pokorninak a saját politikusi működésével kellene számot vetnie; azzal a gonosz politikával és retorikával, amelyet éppen a turulos emlékmű kapcsán ő maga is képviselt. Ez a szembenézés a múlt hétfőn elmaradt, és ezt a kudarcot nem feledtetheti a remegő szájszél sem.
