A szerk.

Április 4-ről szóljon az ének!

  • A szerk.
  • 2016.05.13 17:04

A szerk.

„Jó napot, elvtársak! Erőt, egészséget, vezérezredes elvtárs! Üdvözlöm önöket hazánk felszabadulásának 20. évfordulóján! Hajrá! Hajrá!”

E remek párbeszéd Czinege Lajos és a díszszemlére kivonuló katonák között – könnyű kiszámítani – 1965. április 4-én hangzott el. Nagy ünnep és szomorú nap is volt egyben: az utolsó évente megrendezett díszszemléje a Magyar Néphadseregnek. Túl drága volt vagy túlságosan Farkas Mihály nevéhez kötődött, ki tudja, biztos mindkettő közrejátszott abban, hogy innentől már csak ötévente tartottak katonai parádét a felszabadulásunk ünnepén – de az új rendszer sem tartott örökké. Nem, nem a rendszerváltozás söpörte el, a komcsiknak lett elege az egészből. Az utolsót 1985. április 4-én tartották, a 40. évfordulón.

E negyvenedik évfordulónak volt még egy különleges ünnepi mozzanata, igazi látványosság a Hősök terén. Táncosokkal, katonasággal, lovasokkal, hatalmas tűzijátékkal „megelevenedett a magyar történelem”. Az a magyar történelem, ami akkoriban számított aktuálisnak. Jött Szent István, dúlt a tatár, majd kitakarodott, dúlt a török, de az is kitakarodott, Dózsa népe, bontsd ki zászlód, felkelt Thököly, Rákóczi és Petőfi, majd ránk köszöntött a dicsőséges Tanácsköztársaság, Szamuely elvtárs beröccentette a páncélvonatot, Lenin csókoltatott mindenkit, hogy végül az egész nagy ezeréves igyekezetet megkoronázzák – s itt következett a meseszép tűzijáték – a bevonuló szovjet csapatok.

S jött ott akkor a Hősök terén dobtáras géppityuval Szergej, Iván, Nyikoláj, lángoltak a piros fejfák, jött Nagy Feró, Deák Bill Gyula, Varga Miklós, Tordy Géza, Bessenyei Ferenc és a Vörös Hadsereg keze által valóra váltották Dózsa, Rákóczi, Kossuth és Petőfi, Kun Béla és Szamuely Tibor nagy álmát, az áldott szabadságot. Mindezt természetesen Koltay Gábor rendezésében, nagy csinnadrattával és a KISZ KB finanszírozásával.

Koltay ekkor már túl volt az István, a királyon, tehát bizonyította a szakértelmét. Addigi állandó partnereit, Szörényi Leventét és Bródy Jánost ugyan nem sikerült megnyernie a produkcióhoz, de ez csak keveseknek tűnt fel, Victor Máté, az államrádió zenei vezetője volt a zeneszerző.

De most kapaszkodjon meg mindenki – már a korabeli kritika sem alélt el túlságosan ettől a szánalmas bolhacirkusztól. Sajtószabadságról éppen még nem lévén szó, nem annyira a tartalmi részének estek neki – az pont olyan volt, mint amilyet a KISZ megrendelt –, ám egy-két orgánum alig is palástolta undorát a művészi szempontok szerint kétségkívül értékelhetetlen, ám ostobán handabandázó produkciótól.

De hol van már a KISZ? Nem látjuk sehol. Viszont ha nem támadtak fel, akkor ki rendelte meg most Koltay Gábortól újra ugyanezt a produkciót, mint az 1956-os emlékév első nagyszabású eseményét? A „20 énekest, 50 lovast, 40 tűzzsonglőrt, 10 színészt és 200 táncost, valamint 200 kórusénekest felvonultató” előadást? Felesleges találgatni.

Hogy mire jó ez ma, azt se kérdezze senki. Csak nem képzeli bárki is, hogy a mai Itt élned, halnod kell ugyanaz a produkció lesz, mint a valahai, ami például minden világok legsötétebbikének (mondjuk jogosan) a Horthy-kort festette le, vagy amelyik egy vak hangot nem ejtett ’56-ról? Fenéket, most majd pont 1956-ban tör ki a tűzijáték, s hát a lovas tengerész fehér lovára is lenne egy szolidabb összegű fogadásunk. A két mű Trianon-értelmezésének (mert olyanja is volt a harmincegy évvel ezelőtti bemutatónak) különbözőségéről már ne is beszéljünk. Már most könny szökik a szemünkbe édes, szétszaggatott hazánk és a szent bércek láttán. Minderre garancia az alkotó személye. Koltay Gábor minden szembejövő kurzus rendelkezésére bocsátotta egetverő tehetségtelenségét – kért is belőle minden szembejövő egy kicsit, de aztán hogy, hogy nem, ott ragadt a Fidesznél.

S hogy a Fidesznél most valakinek eszébe jutott, hogy előrángassa őt a szemétből, az csak egyet jelent. Rövid üzenetet az istenadta népnek: basszátok meg a történelmeteket, az van, amit mi mondunk. Kenjétek a hajatokra a kultúrátokat, arra táncoltok, amit mi fütyülünk. Ez van vagy meccs!

Tele van plakátolva a főváros, június közepén nagy napra virrad Budapest. Visszatér a múlt, amit együtt terveztünk valamikor elhagyni örökre. Visszatérnek a gonoszok, vagyis azok már egy ideje itt vannak közöttünk. 1985-től még öt év kellett, hogy eltakarodjanak a komcsik a balfenéken. Öt év, micsoda luxus!

Neked ajánljuk