A szerk.

Április 4-ről szóljon az ének!

A szerk.

„Jó napot, elvtársak! Erőt, egészséget, vezérezredes elvtárs! Üdvözlöm önöket hazánk felszabadulásának 20. évfordulóján! Hajrá! Hajrá!”

E remek párbeszéd Czinege Lajos és a díszszemlére kivonuló katonák között – könnyű kiszámítani – 1965. április 4-én hangzott el. Nagy ünnep és szomorú nap is volt egyben: az utolsó évente megrendezett díszszemléje a Magyar Néphadseregnek. Túl drága volt vagy túlságosan Farkas Mihály nevéhez kötődött, ki tudja, biztos mindkettő közrejátszott abban, hogy innentől már csak ötévente tartottak katonai parádét a felszabadulásunk ünnepén – de az új rendszer sem tartott örökké. Nem, nem a rendszerváltozás söpörte el, a komcsiknak lett elege az egészből. Az utolsót 1985. április 4-én tartották, a 40. évfordulón.

E negyvenedik évfordulónak volt még egy különleges ünnepi mozzanata, igazi látványosság a Hősök terén. Táncosokkal, katonasággal, lovasokkal, hatalmas tűzijátékkal „megelevenedett a magyar történelem”. Az a magyar történelem, ami akkoriban számított aktuálisnak. Jött Szent István, dúlt a tatár, majd kitakarodott, dúlt a török, de az is kitakarodott, Dózsa népe, bontsd ki zászlód, felkelt Thököly, Rákóczi és Petőfi, majd ránk köszöntött a dicsőséges Tanácsköztársaság, Szamuely elvtárs beröccentette a páncélvonatot, Lenin csókoltatott mindenkit, hogy végül az egész nagy ezeréves igyekezetet megkoronázzák – s itt következett a meseszép tűzijáték – a bevonuló szovjet csapatok.

S jött ott akkor a Hősök terén dobtáras géppityuval Szergej, Iván, Nyikoláj, lángoltak a piros fejfák, jött Nagy Feró, Deák Bill Gyula, Varga Miklós, Tordy Géza, Bessenyei Ferenc és a Vörös Hadsereg keze által valóra váltották Dózsa, Rákóczi, Kossuth és Petőfi, Kun Béla és Szamuely Tibor nagy álmát, az áldott szabadságot. Mindezt természetesen Koltay Gábor rendezésében, nagy csinnadrattával és a KISZ KB finanszírozásával.

Koltay ekkor már túl volt az István, a királyon, tehát bizonyította a szakértelmét. Addigi állandó partnereit, Szörényi Leventét és Bródy Jánost ugyan nem sikerült megnyernie a produkcióhoz, de ez csak keveseknek tűnt fel, Victor Máté, az államrádió zenei vezetője volt a zeneszerző.

De most kapaszkodjon meg mindenki – már a korabeli kritika sem alélt el túlságosan ettől a szánalmas bolhacirkusztól. Sajtószabadságról éppen még nem lévén szó, nem annyira a tartalmi részének estek neki – az pont olyan volt, mint amilyet a KISZ megrendelt –, ám egy-két orgánum alig is palástolta undorát a művészi szempontok szerint kétségkívül értékelhetetlen, ám ostobán handabandázó produkciótól.

De hol van már a KISZ? Nem látjuk sehol. Viszont ha nem támadtak fel, akkor ki rendelte meg most Koltay Gábortól újra ugyanezt a produkciót, mint az 1956-os emlékév első nagyszabású eseményét? A „20 énekest, 50 lovast, 40 tűzzsonglőrt, 10 színészt és 200 táncost, valamint 200 kórusénekest felvonultató” előadást? Felesleges találgatni.

Hogy mire jó ez ma, azt se kérdezze senki. Csak nem képzeli bárki is, hogy a mai Itt élned, halnod kell ugyanaz a produkció lesz, mint a valahai, ami például minden világok legsötétebbikének (mondjuk jogosan) a Horthy-kort festette le, vagy amelyik egy vak hangot nem ejtett ’56-ról? Fenéket, most majd pont 1956-ban tör ki a tűzijáték, s hát a lovas tengerész fehér lovára is lenne egy szolidabb összegű fogadásunk. A két mű Trianon-értelmezésének (mert olyanja is volt a harmincegy évvel ezelőtti bemutatónak) különbözőségéről már ne is beszéljünk. Már most könny szökik a szemünkbe édes, szétszaggatott hazánk és a szent bércek láttán. Minderre garancia az alkotó személye. Koltay Gábor minden szembejövő kurzus rendelkezésére bocsátotta egetverő tehetségtelenségét – kért is belőle minden szembejövő egy kicsit, de aztán hogy, hogy nem, ott ragadt a Fidesznél.

S hogy a Fidesznél most valakinek eszébe jutott, hogy előrángassa őt a szemétből, az csak egyet jelent. Rövid üzenetet az istenadta népnek: basszátok meg a történelmeteket, az van, amit mi mondunk. Kenjétek a hajatokra a kultúrátokat, arra táncoltok, amit mi fütyülünk. Ez van vagy meccs!

Tele van plakátolva a főváros, június közepén nagy napra virrad Budapest. Visszatér a múlt, amit együtt terveztünk valamikor elhagyni örökre. Visszatérnek a gonoszok, vagyis azok már egy ideje itt vannak közöttünk. 1985-től még öt év kellett, hogy eltakarodjanak a komcsik a balfenéken. Öt év, micsoda luxus!

Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.