Március 15-én mindig van, október 23-án mindig van. Augusztus 20-án tűzijáték, Szent Jobb-körmenet, légi és vízi parádé, a nemzet tortája, a nemzet szacharinos tortája, a nemzet kenyere, kistérségi bohóctalálkozó, s minden áldott évben István, a király, most ez rendezi, máskor meg amaz, most a legutolsó előadás, jövőre a legelső, most az eredeti szereplők lépnek fel, legutóbb a hamisítványok. Mint lapunk belfelén körüljárjuk, jönnek sorra többi királyok is, László, Kálmán, Vak Béla. Augusztus 20-án megy el a legtöbb pénz a központi rendezvényekre, augusztus 20. árából kijönne az összes többi állami ünnep és stadionavató is az évben. Mert augusztus 20-a a hatalom ünnepe. Mindig az volt, bár időnként igyekeztek leplezni új kenyérrel, alkotmánnyal, általában csak félszívvel.
A rendszerváltás utáni Magyarországon az azóta hamis mítoszok övezte miniszterelnök, Antall József minden energiáját megmozgatta annak érdekében, hogy augusztus 20-át emelje az ország legfőbb állami ünnepévé. Kerülte volna a forradalmak szellemét, s bízott a biztonságos történelmi távolság jótékony erejében. 1956 egynémely aktorai még köztünk éltek, ötvenhatról tehát nem lehetett mindenfélét csak úgy beszélni, hogy az az éppen aktuális politikai akciózások megideologizálására is használható legyen. Március 15. és az 1848-as szabadságharc pedig oly kitörölhetetlen része a magyar köz- és öntudatnak, hogy azzal sem érdemes nagyon mit kezdeni, ledob magáról minden hátsó szándékot. De Szent István ezer éve dolgozott, emléke gyakorlatilag mindenre és az ellenkezőjére is jó. Ám valójában augusztus 20. azóta befutott karrierje, ünneplésének forszírozása a szerfelett tanulságos. Eltűnt a balfenéken az alkotmány, a kenyeret lassan leváltja a cukormentes torta.
Szent Istvánt ünnepeljük teljes erőből, az államalapítót, aki a kezébe vette a dolgokat. Kezébe vette egy rendkívül éles történelmi szituban, amikor a puszta megmaradás volt a tét a magyarság előtt. De ő jött rendületlenül, leverte, aki rászolgált, mert akadályozta a nemzeti egység hatékony kibontakozását; lepaktált, akikkel le kellett; szövetséget kötött, akivel azt kellett. S megalapozta a következő ezer esztendőt a magyarnak, hogy jólétben, független, ért kalászt lengessen. Időként persze újra kell csinálni az ő dolgát, de hála neki és persze a mindenhatónak, mindig akad valaki, aki újra megrajzolja a kontúrokat, újra fazont ad ennek a nemzeti egésznek, egy kis vérrel, egy csomó verejtékkel, megküzdve a külső erőkkel, s a külső erők ötödik hadoszlopaival, éleslátón, jövőbe tekintőn, önfeláldozón, és olykor néha kicsinyt még – a szűklátókörűek szemszögéből – vitatható eszközökkel is. Határozottan. Szent László, Könyves Kálmán, Vak Béla és a többiek. Őket ünnepeljük augusztus 20-án.
A királyokat.
S ahogy egyre izmosodott augusztus 20-a ünneplése, úgy tűnt el a köztársaság is az országból. Magyarország még mindig köztársaság, bár a nevéből már kisatírozták, és nem is ünnepli köztársaságát. A királyokat ünnepeli. Vajon miért?
