Az egykor kitűnő beállót – a Békéscsabai Előre Spartacus neveltje – és Trockij-szakértőt, a 90-es évek Duna Tv-jének gazdasági igazgatóját mostani egyesülete már másodszor teszi átadólistára, az idősebb nézők bizonyára emlékeznek arra, hogy előző, nem egészen hároméves tévéelnöki pályafutása 2001-ben is idő előtti véget ért. Akkori távozásának okai ugyancsak homályosak maradtak, jóllehet a köztévé gazdasági ügyeire akkor még nagyobb rálátása volt a nyilvánosságnak. Az intézmény 1999 és 2001 közötti többmilliárdos vagyonvesztése nemcsak a parlamentben volt téma egy ideig, de két SZDSZ-es politikus, Pető Iván és Haraszti Miklós feljelentést is tett hűtlen kezelés vélelmével. A rossz nyelvek szerint a 2001-ben diplomáciai megbízatással az országból kipreparált exelnök (az ausztrál fővárosban, Canberrában öregbítette a magyar kultúra jó hírét) egyébként nem is annyira magának, khm, vagyonvesztett, hanem, hát, ki tudja kinek; de a rossz nyelveknek a Fővárosi Főügyészség csattanós választ adott, amikor 2003-ban beszüntette az eljárást.
A kipróbált tévés szakember a szocialista kormányzásból hátralévő hét hosszú esztendőt a magánszférában, 2007-től az Echo Tv gazdasági vezetőjeként töltötte le, hogy 2010-ben visszatérjen az immár maradéktalanul és leplezetlenül, sőt büszkén kormánymédiává átalakuló közszolgálati monstrum különféle magas pozícióiba. Tévéelnöki kinevezését 2013 októberében vehette át. Ebben a minőségében az utolsó emlékezetes fellépése az idén március 15-én beállt új „műsorstruktúra” okán adott szórványos interjúi voltak: ezekben szórakoztató, sőt, bizonyos értelemben rokonszenves idiotizmussal magyarázott elfogulatlanságról, BBC-s hírszerkesztési normákról, meg arról, hogy az egésznek semmi köze Simicska dezertálásához. Azt persze, hogy – a borítékolható bukás teljes tudatában – mennyire tettette a hülyét, és mennyire hitte el ezeket a marhaságokat, nehéz megítélni. És nem is kell, hisz ez – mármint a lemondott tévéelnök tudatállapota – leginkább magánügy, ahogy Szabó magánügye az is, hogy akkor, 1999 és 2001 között, vagy most, 2013 óta balek volt-e, netán stróman, vagy hogy törekedett ő a jóra, csak – nagyobb erők játékszereként – nem jött neki össze. (A köztévé márciusi „átalakulása” akár működőképes, sőt értelmes struktúrát is kiadhatott volna.) De ezen a csodálatos építményen, a mai magyar közszolgálati médián letörölhetetlenül ott csillog az ő neve is. A romlást – a szakmai romlást és a szimpla züllöttséget, meg a nyilvánosságra vonatkozó legelemibb demokratikus normák cinikus semmibevételét, s az ezekből kisarjadó napi gyakorlatot az ő nevéhez is fogja kötni az utókor.
Távozásának kézenfekvő oka lehet, hogy a köztévé politikai és hírműsorait lényegében nem nézi senki – és bár az intézmény vezetője valamilyen módon nyilvánvalóan összefüggésbe hozható ezzel, a port most rajta leverni önáltatásnak tűnik. Hisz nem e „műsorok” „minősége” ítélte eleve bukásra a köztévét, hanem az, hogy ezek – a szó nyugati, demokratikus kultúrákban bevett értelmében – nem is „műsorok” voltak, előállítóik pedig nem újságírók. Az az idea, ami szerint a sajtónak kizárólag a hatalmon lévő politikai erő meghosszabbításaként, nyilvános térben való megjelenésének eszközeként szabad működnie, sőt, egyedül így lenne legitim és igazságos működnie, mára nem is annyira szellemi, mint inkább lelki, érzelmi rögzültségévé változott a kormányzó pártok mindenféle rendű politikusának, a legmagasabb köröktől a legszürkébb vidéki képviselőig. Egyfajta pszichózissá, ami nemhogy nem fogadja el – filozófiai értelemben képtelenségnek tartja – a pszichózisban szenvedő személytől független kérdező létezését, de azt sem érti, hogyan lehetne másképp elképzelni ezt. Hogyan lehetséges az és mire föl akarhatná más is kinyitni a pofáját?
Szabó, bármit is gondolt erről a beállítódásról, munkásságának látható eredményei után ítélve tökéletesen megértette az ebből a rá mint a köztévé elnökére háruló konzekvenciákat.
Tök mindegy, ki jön utána.
