Nem messze innét, következő oldalainkon szakértő interjúalanyunk arról beszél, hogy Trump Donald elnöksége hogyan fordulhat a normalitás irányába (akár abba is fordulhat), tekintetbe véve bizonyos bel- és külpolitikai kényszerítő körülményeket és a józan ész parancsát (miszerint és végső soron a béke jobb, mint a háború).
Jegyezzük meg azt is, hogy nem Simonyi András exnagykövet az egyetlen, aki ezt – a normalizálódást – nem zárja ki, Obamovics elnök, valamint Klintonová asszony is ebben a szellemben és reményben ütött meg hangot a Donalddal folytatott tête-à-tête-je után, illetőleg azon a történelmi léptékben is szerdai napon. Sőt, maga Donald is békülékeny orcáját mutatta győzelmének másnapján (azóta már kevésbé). Nem is akarjuk rögtön közlönyünk elején lerontani (relatív) komfortfokozatukat, kérjük, olvassák el az interjúnkat, és utána folytassuk töprengésünket. Megvárjuk önöket.
Köszönjük. Isten hozta önöket (vissza) jelen vezércikkünkbe, melynek fonalát rögtön a „normalitás” fogalmának közelebbi vizsgálatával vennénk fel, hogy ti. ami nekünk, netán önöknek normálisnak tűnik, és a „józan ész imperatívuszának”, az egy másik szempontból maga a teljes abnormalitás. És fordítva! (Ebből a félreértésből adódott például az a Magyarországon hosszú időn át dédelgetett ciccegés, hogy „ó, ugyan, ezt ők sem gondolják komolyan”, majd pedig „na, ezt aztán már tényleg nem merik megcsinálni” – erről az ország közvéleménye azóta leszokott, ki örömmel, ki kissé, hát, elszontyolodottan). A múlt kedden győztes jelölt javaslatainak zömét, melyekkel a kampány során előállt, a magunk részéről bízvást nevezhetjük abnormálisnak, és tényleg csak vázlatosan mennénk most bele: 11 millió illegális bevándorló visszazsuppolása (valahová), a muszlim vallású amerikai állampolgárok speciális karhatalmi megfigyelés alá helyezése, minapi vetélytársának börtönbe zárása, a szabad sajtó folyamatos támadása. Az abortusz betiltása. A gazdasági keménykedés Kínával és bárkivel, s tágabban, az Egyesült Államok kiemelése a globalizációból, valamint az ENSZ-ből és a NATO-ból, a világ biztonságát így-úgy garantáló nemzetközi szervezetekből; egyáltalán, visszavonulása a világpolitikából. A nemzetközi klímaegyezményekből. Ezek többé-kevésbé mind kívül esnek azon, amit eddig normális – kivihető, racionális, demokratikus – politikának hittünk, ráadásul e választási programpontok jó része egy jottányit sem kedvezne még azoknak sem, akiknek a szavazatával Trumpot megválasztották; egy másik részük (például a gazdagok lanyhább adóztatása vagy az Obama-féle egészségbiztosítás felszámolása) pedig egyenesen ártana nekik. Ám abban aligha bízhat bárki, hogy Trump feladná őket – hiszen ő ezt gondolja normálisnak. Az etnikai elnyomás, az egyenlőtlenségek növelése, a kisebbségek elleni mindennapos agresszió és egyes kipécézett csoportok jogfosztása, sőt, a háború is lehet normális, csak azt kell róla gondolni.
A következő kérdés pedig mindennek fényében az lenne, hogy vajon lesz-e elegendő lendület, erő és ravaszság Trumpban, és hatalom a kezében, hogy meg tudja ezeket valósítani. A kampány során jól látszott, hogy nincs csapata, nincsenek tanácsadói, így tökéletes mértékben a republikánus pártra van szorulva. (Nemhogy a kormányzáshoz valamelyest konyító emberek nem voltak a környezetében, de nem voltak igazi kampánytanácsadói se – lényegében ő volt Habony Árpád, Finkelstein Artúr és Victor Orban egy személyben. Ami bizonyos értelemben lenyűgöző.) Arra a pártra számíthat csak, amelynek ellenében lett elnökjelölt, és amelynek számos mérvadó vagy annak hitt személyisége csak a legmélyebb megvetés hangján beszélt róla az elmúlt hónapok során.
Mindez érdekes és beláthatatlan dinamikák előtt nyitja meg az utat. A pártnak szüksége van Trumpra (valóságos szavazómágnes ő, aki mégiscsak megnyert nekik egy választást), ezért Trump simán felszalámizza, bedarálja, szavazógéppé miskárolja őket; úgy, ahogy Orbán megszüntette a Fideszt. Vagy épp ellenkezőleg, Trump eleve feladja az elnökösködést, és a döntéshozatalt, a napi ügymenetet valaminő, a pártból toborzott operátorcsapatra bízza. (A legenda szerint májusban, az előválasztási hadjárat felpörgésekor Trump legidősebb fiúgyermeke, Donald jr. azzal kereste fel a versenyből épp kiszállt John Kasich ohiói kormányzó egyik jobbkezi emberét, hogy legyen Kasich az alelnöke: és akkor Kasich irányíthatja az ország bel- és külpolitikáját. Kasich, a mérsékelt, józan, centrista republikánus visszakérdezett: és akkor mit csinálna Trump? Hát, megint naggyá tenné Amerikát! – hangzott az elsőszülött válasza. A tanácsadó kidobta.) Ez utóbbi esetben abban talán még bízhatna az emberiség, hogy a párt legalább a legképtelenebb, legkárosabb, a legtöbb beláthatatlan konfliktust, etnikai erőszakot, szenvedést, polgár- és egyéb háborúkat, emberhalált keletkeztető politikáktól megóvná Amerikát és a glóbuszt, hogy a Grand Old Party „visszafogja” Trumpot. De azért ebben sem bíznánk olyan nagyon. A Republikánus Párt évek óta erőteljes csapásokkal tempózik a szélsőjobb felé, az idei elnökjelölt-jelöltjeik túlnyomó többsége például nem sokban különbözött Trumptól, és bár a Tea Party elenyészett, a párt maga viszi tovább az örökségét. Akár valódi – robusztus, munkás, aktív – elnök lesz Trump, akár csak valaminő republikánus brigád fedőfigurája, az elnök, a szenátus és a képviselőház harmonikus együttdolgozását látjuk majd, a választási program sikerre vitele érdekében, s az egészséges, tisztító radikalizmus jegyében! Mindemellett mi is várjuk az emberarcú republikanizmus t. reprezentánsainak jótét aktivizálódását.
Ne legyen igazunk: a kormányzás épp azt fogja akarni, mint Trump kampánya. Trumpot nem fogja visszatartani sem Trump, sem a pártja; ahogy Trump sem a pártját. Az abnormalitás forradalmát az amerikai társadalom fékezheti le, és az ellenoldal politikai újjászervezése adhat sanszot a szavazóknak – a szabadságszerető amerikai népnek –, hogy visszacsinálják. A feladat az lenne, hogy ezt Amerika és a földteke épségben, jó egészségben érje meg.
