A szerk.: Az abnormalitás konszolidációja

A szerk.

Nem messze innét, következő oldalainkon szakértő interjúalanyunk arról beszél, hogy Trump Donald elnöksége hogyan fordulhat a normalitás irányába (akár abba is fordulhat), tekintetbe véve bizonyos bel- és külpolitikai kényszerítő körülményeket és a józan ész parancsát (miszerint és végső soron a béke jobb, mint a háború).

Jegyezzük meg azt is, hogy nem Simonyi András exnagykövet az egyetlen, aki ezt – a normalizálódást – nem zárja ki, Obamovics elnök, valamint Klintonová asszony is ebben a szellemben és reményben ütött meg hangot a Donalddal folytatott tête-à-tête-je után, illetőleg azon a történelmi léptékben is szerdai napon. Sőt, maga Donald is békülékeny orcáját mutatta győzelmének másnapján (azóta már kevésbé). Nem is akarjuk rögtön közlönyünk elején lerontani (relatív) komfortfokozatukat, kérjük, olvassák el az interjúnkat, és utána folytassuk töprengésünket. Megvárjuk önöket.

Köszönjük. Isten hozta önöket (vissza) jelen vezércikkünkbe, melynek fonalát rögtön a „normalitás” fogalmának közelebbi vizsgálatával vennénk fel, hogy ti. ami nekünk, netán önöknek normálisnak tűnik, és a „józan ész imperatívuszának”, az egy másik szempontból maga a teljes abnormalitás. És fordítva! (Ebből a félreértésből adódott például az a Magyarországon hosszú időn át dédelgetett ciccegés, hogy „ó, ugyan, ezt ők sem gondolják komolyan”, majd pedig „na, ezt aztán már tényleg nem merik megcsinálni” – erről az ország közvéleménye azóta leszokott, ki örömmel, ki kissé, hát, elszontyolodottan). A múlt kedden győztes jelölt javaslatainak zömét, melyekkel a kampány során előállt, a magunk részéről bízvást nevezhetjük abnormálisnak, és tényleg csak vázlatosan mennénk most bele: 11 millió illegális bevándorló visszazsuppolása (valahová), a muszlim vallású amerikai állampolgárok speciális karhatalmi megfigyelés alá helyezése, minapi vetélytársának börtönbe zárása, a szabad sajtó folyamatos támadása. Az abortusz betiltása. A gazdasági keménykedés Kínával és bárkivel, s tágabban, az Egyesült Államok kiemelése a globalizációból, valamint az ENSZ-ből és a NATO-ból, a világ biztonságát így-úgy garantáló nemzetközi szervezetekből; egyáltalán, visszavonulása a világpolitikából. A nemzetközi klímaegyezményekből. Ezek többé-kevésbé mind kívül esnek azon, amit eddig normális – kivihető, racionális, demokratikus – politikának hittünk, ráadásul e választási programpontok jó része egy jottányit sem kedvezne még azoknak sem, akiknek a szavazatával Trumpot megválasztották; egy másik részük (például a gazdagok lanyhább adóztatása vagy az Obama-féle egészségbiztosítás felszámolása) pedig egyenesen ártana nekik. Ám abban aligha bízhat bárki, hogy Trump feladná őket – hiszen ő ezt gondolja normálisnak. Az etnikai elnyomás, az egyenlőtlenségek növelése, a kisebbségek elleni mindennapos agresszió és egyes kipécézett csoportok jogfosztása, sőt, a háború is lehet normális, csak azt kell róla gondolni.

A következő kérdés pedig mindennek fényében az lenne, hogy vajon lesz-e elegendő lendület, erő és ravaszság Trumpban, és hatalom a kezében, hogy meg tudja ezeket valósítani. A kampány során jól látszott, hogy nincs csapata, nincsenek tanácsadói, így tökéletes mértékben a republikánus pártra van szorulva. (Nemhogy a kormányzáshoz valamelyest konyító emberek nem voltak a környezetében, de nem voltak igazi kampánytanácsadói se – lényegében ő volt Habony Árpád, Finkelstein Artúr és Victor Orban egy személyben. Ami bizonyos értelemben lenyűgöző.) Arra a pártra számíthat csak, amelynek ellenében lett elnökjelölt, és amelynek számos mérvadó vagy annak hitt személyisége csak a legmélyebb megvetés hangján beszélt róla az elmúlt hónapok során.

Mindez érdekes és beláthatatlan dinamikák előtt nyitja meg az utat. A pártnak szüksége van Trumpra (valóságos szavazómágnes ő, aki mégiscsak megnyert nekik egy választást), ezért Trump simán felszalámizza, bedarálja, szavazógéppé miskárolja őket; úgy, ahogy Orbán megszüntette a Fideszt. Vagy épp ellenkezőleg, Trump eleve feladja az elnökösködést, és a döntéshozatalt, a napi ügymenetet valaminő, a pártból toborzott operátorcsapatra bízza. (A legenda szerint májusban, az előválasztási hadjárat felpörgésekor Trump legidősebb fiúgyermeke, Donald jr. azzal kereste fel a versenyből épp kiszállt John Kasich ohiói kormányzó egyik jobbkezi emberét, hogy legyen Kasich az alelnöke: és akkor Kasich irányíthatja az ország bel- és külpolitikáját. Kasich, a mérsékelt, józan, centrista republikánus visszakérdezett: és akkor mit csinálna Trump? Hát, megint naggyá tenné Amerikát! – hangzott az elsőszülött válasza. A tanácsadó kidobta.) Ez utóbbi esetben abban talán még bízhatna az emberiség, hogy a párt legalább a legképtelenebb, legkárosabb, a legtöbb beláthatatlan konfliktust, etnikai erőszakot, szenvedést, polgár- és egyéb háborúkat, emberhalált keletkeztető politikáktól megóvná Amerikát és a glóbuszt, hogy a Grand Old Party „visszafogja” Trumpot. De azért ebben sem bíznánk olyan nagyon. A Republikánus Párt évek óta erőteljes csapásokkal tempózik a szélsőjobb felé, az idei elnökjelölt-jelöltjeik túlnyomó többsége például nem sokban különbözött Trumptól, és bár a Tea Party elenyészett, a párt maga viszi tovább az örökségét. Akár valódi – robusztus, munkás, aktív – elnök lesz Trump, akár csak valaminő republikánus brigád fedőfigurája, az elnök, a szenátus és a képviselőház harmonikus együttdolgozását látjuk majd, a választási program sikerre vitele érdekében, s az egészséges, tisztító radikalizmus jegyé­ben! Mindemellett mi is várjuk az emberarcú republikanizmus t. reprezentánsainak jótét aktivizálódását.

Ne legyen igazunk: a kormányzás épp azt fogja akarni, mint Trump kampánya. Trumpot nem fogja visszatartani sem Trump, sem a pártja; ahogy Trump sem a pártját. Az abnormalitás forradalmát az amerikai társadalom fékezheti le, és az ellenoldal politikai újjászervezése adhat sanszot a szavazóknak – a szabadságszerető amerikai népnek –, hogy visszacsinálják. A feladat az lenne, hogy ezt Amerika és a földteke épségben, jó egészségben érje meg.

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Hatvanpuszta két hintája

Hatvanpuszta két hintáját nem Hatvanpusztán, hanem Budajenőn lengeti a szél egy takaros portán, vagyis egy takaros porta előtt, ez még nem eldöntött száz százalékig.

Két akol

Magyar Péter azt mondta a 444 élő műsorában, hogy egy válságban lévő országban a választási törvény módosítása nem fér bele az 50 legfontosabb kérdésbe. Amennyiben jövőre ők győznek, az éppen annak a bizonyítéka lesz, hogy még ebben az egyfordulós rendszerben, ilyen „gusztustalan állami propaganda” mellett is lehetséges felülmúlni az uralkodó pártot.

„Saját félelmeink rossz utakra visznek”

Kevés helye van kritikának Izraellel szemben a zsidó közösségben. De vajon mi történik a porba rombolt Gázában, és miben különbözik az arab kultúra az európaitól? A Hunyadi téri Ábrahám sátra zsinagóga vezetője egyenesen beszél ezekről a kérdésekről.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.