A szerk.

Az ártatlanság vélelme

A szerk.

Milyen ország ez már? Milyen ország az, ahonnan elengedik a baltás gyilkost, ahol a közszolgálati tévé az adófizetők pénzén sztárolja a lúgos támadót, mert az történetesen egy többszörösen bukott politikus retyerutyája? Milyen ország az, ahol a másodfokon kiszabott 9 éves börtönbüntetéssel szabadlábon lehet várakozni a következő bírósági fordulóig, s közben televíziós programbeszédet lehet tartani egy alákérdezős interjúban az ártatlanságról? Milyen ország? Milyen közszolgálat? Milyen televíziózás? Egyáltalán milyen lelkület kell mindehhez?

A lúggal támadó gazember története a majdnem elveszett perdöntő bizonyítékkal, az előbb lefújt, majd újrakezdett nyomozással, a vérlázítóan enyhe elsőfokú ítélettel, a média-ámokfutással, a Duna tévével, Origóval együtt pontosan arra hívja fel a figyelmet, hogy mi a fenét is keresünk mi itt lent a sárban. Hogy mit keres az ország a földön, a szutyokban, mocsokban? Ki vitte földre, miért vitte földre, hogy vitte? Mindez ott röhög a képünkbe a mélyen keresztény, nagycsaládos lúgos támadó történetében.

A napi rendszerességgel elkövetett, üzemszerűen végzett, szigorúan számon kért, sűrűn ellenőrzött seggnyalás nyilván kiöli a lelket az emberből, lebénítja a tudatát, s folyamatos önkívületi állapotban tartja, űzze ebbéli ténykedését akár egzisztenciális, akár ideológiai alapon (a gazság ugyan nem ideológia, de majd’ minden gazságot meg lehet ideologizálni). De ez sem nem mentség, sem nem magyarázat mindarra, amit a magyar közszolgálati tévé művelt. Mentség nincs. A magyarázat pedig sokkal messzebbről indul, mint egy televízió vagy internetes portál működtetőinek lerontott mentális állapota. A rontásból.

Orbán Viktornak, Orbán Viktor pártjának valójában soha nem volt sajtója – mi tudjuk ezt a legjobban. Hiszen épeszű ember aligha akar a mocsokkal házalni, azzal, hogy lám, de jó, hogy lopnak, lám, de jó, hogy kiárulják a hazát, de jó, hogy stadionokat építenek, de jó, hogy marólúggal vetik magukat a kapcsolatból menekülő nő után. Orbán Viktor, illetve Orbán Viktor pártja viszont nagyon szeretett volna magának sajtót, mert a sajtóban látta a legfőbb ellenségét, pontosabban a nyilvánosságban, aminek pusztán eszköze a sajtó. A nyilvánosságot akarták megvezetni eleve. Azt akarták, hogy ne derüljenek ki a disznóságaik, vagy ha kiderülnek, váljanak is menten hőstettekké – látott már ilyet ez az ország, nem is olyan fene rég, emlékszünk jól rá. Ezért is volt nyilvánvaló, hogy ilyesmire semmiféle létező sajtó nem kapható. Ha nem, hát nem, majd csinálunk.

Orbán Viktornak és Orbán Viktor pártjának tehát a fent leírt hitükből fakadóan csinálniuk kellett egy saját sajtót, ami mindezt elvégzi. Elvették hát a magyar emberek pénzét, és csináltak belőle számos egyéb mellett sajtót is, vagy valami arra a megszólalásig emlékeztető fertelmet. Pont olyan sajtót csináltak, mint amilyen országot, pont olyat, mint amilyenek ők maguk is. S most itt fekszünk együtt, azt sem tudjuk, hogy ami az ingünkön becsorog, az szar-e vagy sár, s hallgatjuk a jó keresztény, nagycsaládos orvost, aki elkábította a szeretőjét, s marólúgot öntött a csupasz ölébe, hallgatjuk, amint azt mondja a pénzünkön csinált tévéjükben, hogy ártatlan vagyok, ártatlan vagyok, ártatlan vagyok. Mikor tűnik már fel, hogy nem is csak ő mondja ezt?

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.