A szerk.

Az ártatlanság vélelme

A szerk.

Milyen ország ez már? Milyen ország az, ahonnan elengedik a baltás gyilkost, ahol a közszolgálati tévé az adófizetők pénzén sztárolja a lúgos támadót, mert az történetesen egy többszörösen bukott politikus retyerutyája? Milyen ország az, ahol a másodfokon kiszabott 9 éves börtönbüntetéssel szabadlábon lehet várakozni a következő bírósági fordulóig, s közben televíziós programbeszédet lehet tartani egy alákérdezős interjúban az ártatlanságról? Milyen ország? Milyen közszolgálat? Milyen televíziózás? Egyáltalán milyen lelkület kell mindehhez?

A lúggal támadó gazember története a majdnem elveszett perdöntő bizonyítékkal, az előbb lefújt, majd újrakezdett nyomozással, a vérlázítóan enyhe elsőfokú ítélettel, a média-ámokfutással, a Duna tévével, Origóval együtt pontosan arra hívja fel a figyelmet, hogy mi a fenét is keresünk mi itt lent a sárban. Hogy mit keres az ország a földön, a szutyokban, mocsokban? Ki vitte földre, miért vitte földre, hogy vitte? Mindez ott röhög a képünkbe a mélyen keresztény, nagycsaládos lúgos támadó történetében.

A napi rendszerességgel elkövetett, üzemszerűen végzett, szigorúan számon kért, sűrűn ellenőrzött seggnyalás nyilván kiöli a lelket az emberből, lebénítja a tudatát, s folyamatos önkívületi állapotban tartja, űzze ebbéli ténykedését akár egzisztenciális, akár ideológiai alapon (a gazság ugyan nem ideológia, de majd’ minden gazságot meg lehet ideologizálni). De ez sem nem mentség, sem nem magyarázat mindarra, amit a magyar közszolgálati tévé művelt. Mentség nincs. A magyarázat pedig sokkal messzebbről indul, mint egy televízió vagy internetes portál működtetőinek lerontott mentális állapota. A rontásból.

Orbán Viktornak, Orbán Viktor pártjának valójában soha nem volt sajtója – mi tudjuk ezt a legjobban. Hiszen épeszű ember aligha akar a mocsokkal házalni, azzal, hogy lám, de jó, hogy lopnak, lám, de jó, hogy kiárulják a hazát, de jó, hogy stadionokat építenek, de jó, hogy marólúggal vetik magukat a kapcsolatból menekülő nő után. Orbán Viktor, illetve Orbán Viktor pártja viszont nagyon szeretett volna magának sajtót, mert a sajtóban látta a legfőbb ellenségét, pontosabban a nyilvánosságban, aminek pusztán eszköze a sajtó. A nyilvánosságot akarták megvezetni eleve. Azt akarták, hogy ne derüljenek ki a disznóságaik, vagy ha kiderülnek, váljanak is menten hőstettekké – látott már ilyet ez az ország, nem is olyan fene rég, emlékszünk jól rá. Ezért is volt nyilvánvaló, hogy ilyesmire semmiféle létező sajtó nem kapható. Ha nem, hát nem, majd csinálunk.

Orbán Viktornak és Orbán Viktor pártjának tehát a fent leírt hitükből fakadóan csinálniuk kellett egy saját sajtót, ami mindezt elvégzi. Elvették hát a magyar emberek pénzét, és csináltak belőle számos egyéb mellett sajtót is, vagy valami arra a megszólalásig emlékeztető fertelmet. Pont olyan sajtót csináltak, mint amilyen országot, pont olyat, mint amilyenek ők maguk is. S most itt fekszünk együtt, azt sem tudjuk, hogy ami az ingünkön becsorog, az szar-e vagy sár, s hallgatjuk a jó keresztény, nagycsaládos orvost, aki elkábította a szeretőjét, s marólúgot öntött a csupasz ölébe, hallgatjuk, amint azt mondja a pénzünkön csinált tévéjükben, hogy ártatlan vagyok, ártatlan vagyok, ártatlan vagyok. Mikor tűnik már fel, hogy nem is csak ő mondja ezt?

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.