A szerk.

Vörös csillag a máglyán

A szerk.

Megy a főnök, utazik a hátsó ülésen, bóbiskol. Lát egy negyvenes táblát, oké, akkor legyen negyven. Később felriad Hatvannál, hú, hatvan, remek ötlet, miért is ne. Húsz kilométerrel később már fészkelődik: ha már hatvan, akkor miért nem nyolcvan? Szép kerek szám.

Nyolcvan, igen, annyi lesz! Aztán amikor Salgótarjánba ér, nem bírja megállni, és csak bemondja a 90 pluszt: ennyi milliárdot ad majd a kormány Salgótarjánnak, hogy szegény felfejlődjön úgymond. A 21-es út elkerülő szakasza mellett (ez lenne a legnagyobb tétel) lesz ott minden, jégcsarnok, új uszoda, új városközpont. Salgótarján a megyeszékhelyekre szervezett turné egyik utolsó állomása, Orbán mindenhol nagy fejlesztéseket helyezett kilátásba (mind uniós pénzekből lenne esedékes), aztán vagy megvalósul belőlük valami, vagy nem, de inkább nem, és ha igen, akkor sem az és annyi, ami és amennyi be lett mondva.

Jelen vezércikkünk egyébként nem erről szól, hanem a Heineken sör logójának a betiltásáról. Ehhez még csak annyit, hogy Orbánt Salgótarjánban összesen és maximum ötven ember várta és tapsolta lelkesen.

A Heineken sört, illetve a Heineken sör logóját, illetve abból az ötágú piros csillagot Lázár és Semjén akarják betiltani, ilyen irányú törvénymódosításukat már tárgyalja az illetékes parlamenti bizottság. A valós indítékokat elég pontosan be lehet lőni. A holland sörgyár Romániában védjegyvitába keveredett egy félig holland, félig magyar tulajdonban álló kisvállalattal, amit utóbbi annak rendje és módja szerint elveszített a román bíróságon. A mese tálcán kínálta magát: a székely srácot, mert jobbat csinál nála, el akarja taposni a szalajtott multi, a szőrös talárú román bíró meg kéjjel segédkezik ehhez. (Még az is lehet, hogy Heinekenék zsidók…? Ezen jelen pillanatban is legjobb erőink dolgoznak.)

A magyar kormány, midőn a napi túléléshez, de már a szimpla levegővételhez is szükséges újabb démonát épp a magyart szeméttel etető európai élelmiszeriparban találta meg, felkarolta ezt az amúgy legalább kétéves, gyengécske sztorit. Lázár előbb bojkottal hadonászott – ez nem sok jóval kecsegtetett, hiszen mégiscsak valami népi részvételtől függött volna a kimenete, ami megengedhetetlen. Aztán jött ez a törvényjavaslat, melynek centrális eleme a vörös csillag újbóli betiltása.

Nem baj, hogy a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága már kétszer megmondta: a vörös csillag, mert a jelentése nem egyenértékű a horogkeresztével, önmagában nem betiltható, és nem baj az sem, hogy a vörös csillag viselésének kriminalizálása miatt az EJEB ugyanennyiszer büntette meg a magyar államot. Az sem baj, hogy utóbb még a magyar alkotmánybíróság is belátta ezt. Az sem baj, sőt direkt jó, hogy az unió valamelyik szervébe is beleakad majd a Heineken-törvény vagy a belőle eredő jogalkalmazás. De a törvényben van egy olyan passzus is, hogy egyedi alapon, kérésre a kormány engedélyezheti a vörös csillag kereskedelmi célú használatát: ha a Heineken fizet, még a szovjet himnuszt is elénekeltetheti a nyomorult sörösdobozaival. A kormány nemigen leplezi, hogy a célja a holland vállalat megbüntetése – inkább a közönséggel összekacsintva dicsekszik a ravaszságával. (Azt hiszi, hogy összekacsint vele.)

Ez eddig csak röhejes, abszurd: az viszont gyomorfordító, hogy a két cinikus faszkalap a törvény indoklásában „a diktatúrák áldozatainak és családjainak, valamint a kollektív magyar nemzetnek a kegyelethez, illetve emlékezéshez való jogára” hivatkozik. Ezt írná felül úgymond az, ha a Heineken továbbra is piros csillagot nyomhatna a sörére. A játszadozásaikhoz, a Heineken-hecchez, ehhez a semmihez a nagyon is valós magyarországi diktatúrák nagyon is valós áldozatait, az ő emléküket használják fel, azt szennyezik be, kenik össze a politikájukkal. Magukkal.

De nem baj. Haladjunk, csináljuk, a sok baromnak biztos jó lesz ez is.

Meg az lesz még a jó nekik, ha bemondom a 90-et.

Ezen az intellektuális és morális színvonalon áll Orbán Viktor két legközelebbi munkatársa hét, hatalomban eltöltött év után. Ennyi gondolata van Orbán Viktornak Magyarország múltjáról és jövőjéről, helyéről a szűkebb tájhazában és Európában. Ez jutott az eszükbe, amikor azon töprengtek, hogy hogyan kéne kormányozni, előrevinni tízmillió honfitársuk boldogulását. A totális szellemi semmi, a teljes kiüresedés és leépülés – ez ordít Orbán Viktor kormányzásáról 2017 tavaszán.

Bárhány évig húzzák még: ezek készek.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.