A szerk.

Diagnózisok

A szerk.

A Trianon-napi megemlékezés egyik attrakciója Kövér László Hír Tv-nek adott interjúja volt. Ebben a házelnök egyebek közt kifejtette, hogy bár régóta figyeli a világpolitika eseményeit, nem emlékszik rá, hogy „egy segítségre szoruló, bajban lévő ország vezetője olyan hangot mert volna megütni bárkivel szemben, mint amilyen hangot Zelenszkij elnök úr nemcsak Magyarországgal szemben, hanem akár a német kancellárral szemben is megüt”, utóbbi esetben a nagykövetén keresztül.

„Aki segítségre szorul, az kérni szokott udvariasan, persze konokul, kitartóan, de mindig csak kérni, sohasem követelőzni, és végképp nem fenyegetőzni – fűzte tovább gondolatait Kövér –, fenyegetőzni az ember általában az ellenségeivel szemben szokott, azokkal szemben, akit barátul akar megnyerni, ritkán. Itt van egy személyes, pszichés probléma, amivel én a magam részéről nem tudok mit kezdeni.”

Kövér házelnök nem eltorzult arccal, fröcsögve mondta mindezt, hanem kisfiús szerénységgel, visszafogott hangon beszélt végig. Analizált! Még szerencse, hogy dr. Kövér jogi doktor és nem lélektanász, különben könnyen bajba kerülhetne, amiért nyilvánosan értekezett egy közszereplő „pszichés problémáiról” – mint 2002 tavaszán az a neves magyar pszichiáter, akitől egy egész szakma határolódott el, majd a bíróság marasztalta el, amiért a Népszavában nyilvánosan lamentált Kövér labilis, paranoiába hajló állapotáról. Úgyhogy mi most ettől a vonaltól inkább eltekintünk, bár a házelnök gondolatfutamai – jobb értelmezési keret híján – gyakran csábítanak távdiagnózisra.

A kérdés azonban továbbra is áll – figyelembe véve Szijjártó Péter külügyminiszter vonatkozó Facebook-bejegyzését, amely az ukrán politika gyalázásában (elfogadhatatlan hangnemben beszélnek Magyarországról, köszönetet egyszer sem mondtak, provokálnak, befeketítenek), ha lehet, Kövérnél is továbbment –: mi a baja Zelenszkijjel Kövérnek? Vagy Szijjártónak? Vagy éppen Orbán Viktornak, akinek a házelnök és a külügyminiszter is, a többi beosztotthoz hasonlóan, valójában csupán a médiuma?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.