És autóbuszokat, autóbuszokat, autóbuszokat, ameddig a szem ellát. A legkisebb magyar faluval épp úgy kiállíttatta bandériumát a helyi földesúr, ahogy a határon túli magyar üzletfelek is az övéikkel, s a végére még néhány olaszt, lengyelt is sikerült idecsalni. Messze nem annyit, mint eddig bármikor, s messze nem annyit, mint az egy szem Donald Tusk, aki az ellenzék március 15-i ünnepségére érkezett.
Ugyanakkor a meghirdetett program sem adott okot túl sok bizakodásra: az ellenzéki összefogás március 15-i rendezvénye végtelen szónoklatok sorozatának ígérte magát – kilenc beszéd, ki fogja ezt belefáradás nélkül kibírni. Az ellenzéki demonstrációknak eddig is visszatérő problémájuk volt ez, még amikor Orbán Viktor fogdmegjei lerohanták a szegényeket segítő Oltalom Egyesület bázisát, akkor is a szolidaritás színpadára kellett állnia az összefogás minden egyes sejtjének, s beszédeik így a kelleténél nyilvánvalóan többet vettek el az összegyűlt tömeg energiáiból. Persze, tudható, hogy épp az összefogásból adódó kényszer ez, mely alig enged kibúvót – ez az elvárt konszenzus egyik leglátványosabb bizonyítéka. Csak eddig nem sikerült megtalálni a hozzáillő formát.
A Műegyetem előtt délután háromtól öt óráig tartó rendezvény egyik feltűnő újdonsága volt az, hogy most megkerült ez az elfogadható forma: a pártok felosztották egymás között az ünnep örökségéhez passzoló (mert 12 pontba szedett) programnyilatkozatukat. A hat pártnak kettő-kettő jutott, amelyeket viszonylag csekély erőszakkal lehetett az adott formáció krédójához kapcsolni, s e tételmondatok köré szervezni a megszólalók mondandóját.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
