A szerk.

A szégyen

A szerk.

Orbán, aki idegen közegben és valódi ellenféllel szemben többnyire zavartan és gyáván viselkedik, a sajátjai előtt a rettenthetetlen és tévedhetetlen vezető alakjában tetszeleg.

2006-ban, Gyurcsánnyal szemtől szemben állva idegesen rakosgatta, majd leverte a jegyzeteit – azóta semmilyen nyílt vitára nem is vállalkozik –, míg tőle biztonságos távolságban mindennek elhordja. Emlékezetesek szánalmas brüsszeli fellépései is: amint egy tanácskozás előtt tanácstalanul téblábol az őt semmibe vevő uniós vezetők között, vagy idétlen vigyorral az arcán bámul Strasbourg-ban az EP plenáris ülésén, amikor bírálatok özöne zúdul rá – hogy aztán itthon nagy arccal szónokoljon az Európában általa „kiosztott” „sallerekről és kokikról”. Márki Zayjal pedig nem vitázik azzal a hazug indokkal, hogy „beosztottal” neki nincs dolga.

Március 15-én ismét hazai pályán lépett fel, és az összegyűlt-összeterelt több tízezernyi tömeg a harcias Orbán Viktort hallhatta. Erre szükség is volt, hiszen miután elkötelezetten putyinista külpolitikáját az Ukrajna elleni orosz agresszió miatt nem vállalhatja oly nyílt és demonstratív önérzettel, mint február 24. előtt, az utcai harcos Orbánból egyik napról a másikra a béke embere lett. Kedden a Kossuth téren viszont végre sikerült összebagzatni ezt az új szerepet a nagy küzdő imázsával.

Régi szokásának – és világképének – megfelelően beszédének vezérfonala az erő dicsőítése, az erőkultusz volt. „Erőre van szükség, mert gyenge nemzetnek nem jár a szabadság”, s a szerencse is az erős népeket kedveli. Magyarország (= Orbán Viktor) fő törekvése a „tekintélyt parancsoló erő” elérése; „előbb legyen erőnk, aztán igazunk, és ne fordítva”, és így tovább. Az erő pozíciójából fitymálta politikai ellenfeleit (Márki-Zayról, „az üstökösről kiderült, hogy földbe csapódott kihűlt kődarab”, vele együtt beleállt a földbe a „baloldali miskulancia”), és kijutott az alázásból az ellenzéki rendezvényen fölszólalt lengyel Donald Tusknak is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.