2006-ban, Gyurcsánnyal szemtől szemben állva idegesen rakosgatta, majd leverte a jegyzeteit – azóta semmilyen nyílt vitára nem is vállalkozik –, míg tőle biztonságos távolságban mindennek elhordja. Emlékezetesek szánalmas brüsszeli fellépései is: amint egy tanácskozás előtt tanácstalanul téblábol az őt semmibe vevő uniós vezetők között, vagy idétlen vigyorral az arcán bámul Strasbourg-ban az EP plenáris ülésén, amikor bírálatok özöne zúdul rá – hogy aztán itthon nagy arccal szónokoljon az Európában általa „kiosztott” „sallerekről és kokikról”. Márki Zayjal pedig nem vitázik azzal a hazug indokkal, hogy „beosztottal” neki nincs dolga.
Március 15-én ismét hazai pályán lépett fel, és az összegyűlt-összeterelt több tízezernyi tömeg a harcias Orbán Viktort hallhatta. Erre szükség is volt, hiszen miután elkötelezetten putyinista külpolitikáját az Ukrajna elleni orosz agresszió miatt nem vállalhatja oly nyílt és demonstratív önérzettel, mint február 24. előtt, az utcai harcos Orbánból egyik napról a másikra a béke embere lett. Kedden a Kossuth téren viszont végre sikerült összebagzatni ezt az új szerepet a nagy küzdő imázsával.
Régi szokásának – és világképének – megfelelően beszédének vezérfonala az erő dicsőítése, az erőkultusz volt. „Erőre van szükség, mert gyenge nemzetnek nem jár a szabadság”, s a szerencse is az erős népeket kedveli. Magyarország (= Orbán Viktor) fő törekvése a „tekintélyt parancsoló erő” elérése; „előbb legyen erőnk, aztán igazunk, és ne fordítva”, és így tovább. Az erő pozíciójából fitymálta politikai ellenfeleit (Márki-Zayról, „az üstökösről kiderült, hogy földbe csapódott kihűlt kődarab”, vele együtt beleállt a földbe a „baloldali miskulancia”), és kijutott az alázásból az ellenzéki rendezvényen fölszólalt lengyel Donald Tusknak is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
