Hogy az egészségügyi minisztert hogyan tette lapátra a kormányfő, arról bő terjedelemben olvashatnak beloldalainkon. Lapzártánkkor még nem tudjuk, ki lesz az utódja, így a döntést minősítő durva szavakkal egyelőre várnánk. Molnár nem volt könnyű ember, ám ez a miniszterelnök problémája, és nem a miénk, őt fizetik azért, hogy a beosztottjaival ki bírjon jönni. Ne legyen igazunk, de a reformkormány szinte egyetlen gyakorló reformatlétáját dobták ki a csapatból. Politikai értelemben is a legrosszabbkor történt ez: az SZDSZ mindkét elnökjelöltje két hete Molnárt kis kincsemnek, az elnökjelölt bácsi legkedvesebb csöpp miniszterének nevezte, szerdán meg kiderült, hogy Molnár ekkor tulajdonképpen már nem is volt miniszter - ostoba helyzet.
Ám azt is látnunk kell, hogy Molnár semmi olyat nem tett, ami az egészségügy jelen rendszerét alapjaiban változtatná meg. Nem fikázásból mondjuk ezt, mert bátor és jó közhivatalnok volt; és igenis minősíti őt az, hogy előtte nem akadt kormány, amely némi púposkodás után ne hajolt volna be a gyógyszergyártóknak, a patikusoknak, a hálapénzes szisztémának és az orvosarisztokráciának, s amely hozzá mert volna nyúlni a közösből aránytalanul sokat markoló kórházakhoz, meg utánanyúlni a tébébefizetéseknek. De paradox módon mindez inkább azt bizonyította be, hogy a kockázatközösségen alapuló egybiztosítós modellben is vannak még tartalékok. Hogy mennyi - nos, ez lesz a Molnár utáni időszak nagy kérdése. A változások - és még egyszer: nagy dolgok voltak ezek - csak ahhoz teremtik meg a feltételeket, hogy az igazi vita elkezdődhessen. Úgy, ahogy az egy komoly országhoz illik.
Vajon maradjon-e a jelenlegi, egyetlen és teljes körű kockázatközösség, vagy ne?
Vannak Magyarországon a gazdag emberek. Nekik jó állásuk van, saját, nem rosszul menő vállalkozásuk, hosszú autókon járnak, gyakran étkeznek vendéglőben, úgy nyáron, mint télen vakációzni viszik gyermekeiket. Úgy vélik, a jólétükön semmi szégyellnivaló nincs; nem mástól vesznek el becstelen módon, hanem létrehoznak valamit, ami nélkülük nem lenne. Ez a társadalom egésze számára is hasznos. Õk a pénzükért jobb egészségügyi ellátást szeretnének. Belátják, helyes az, ha a közösség a megkeresett pénzük egy részét elkéri tőlük, és többi, kevésbé tehetős vagy elesett tagjára költi. Hisz értelmes és nem gonosz emberek ők sem. De a szolidaritásuk csak egy pontig terjed. Legalább másodsorban a saját egészségükért szeretnének fizetni. Ha lehet, biztosítás formájában. Megfizetem az alapbiztosítást - ez menjen a közösbe. De hadd fizessek külön a drága, új gyógymódokért, gyógyszerekért, eljárásokért. A magasabb színvonalért. Hisz nincs az a pénz, amiből mindenki egyformán hozzáférhetne ezekhez. Nagy igazságtalanság lenne, ha nem költhetném erre a saját pénzem.
Vannak aztán Magyarországon a szegény emberek. Az ő biztosításuk csekély összegű, a minimálbér után fizeti be a munkaadójuk, már ha egyáltalán. Ha többet kéne a munkaadójuknak fizetni, lehet, inkább elbocsátaná őket, vagy bezárná a boltot. Az ő számukra az sem lenne megoldás, ha a saját pénzükön kiegészítő biztosítást vásárolhatnának. Hisz a keresetükből a közüzemi számlák kifizetésére is alig futja.
Õk a következőt gondolhatják. Semmivel nem vagyok rosszabb a gazdag embereknél. Lehet, hogy nem vittem valami sokra - talán azért, mert nem járhattam jó iskolába; már a szüleim is szegények voltak. Belátom azt is, hogy nem vagyok pótolhatatlan, és örülök, hogy egyáltalán dolgozhatok; bár a munka számomra sokszor nyűg, ritkán az önkiteljesedés forrása. Mindegy: belenyugodtam abba, hogy rosszabbul élek, mint a gazdag emberek.
De abba nem nyugszom bele, hogy rövidebb ideig éljek. Hiszen én is ember vagyok. Én is szeretném az unokáimat ballagni látni. Az én életem pont anynyit ér, mint másé. Azért gondolom ezt, mert hiszek abban, hogy az emberek egyenlőnek születnek. Vagy az egy nemzethez tartozó emberek összetartozásában. Szerencsésebb és gazdagabb embertársaimnak ezért kötelességük segíteni rajtam, ha bajba jutok. Manapság az orvostudomány csodákra képes. Nem akarok korán meghalni.
Nem kívánunk úgy tenni, mintha a kockázatközösség az elmúlt pár évtizedben - mióta létezik a hálapénz - több lett volna puszta fikciónál. Belátjuk, hogy az orvosi szolgáltatások színvonalának emelkedésével a mostani, teljes kockázatközösség nem tartható fenn, s az erre irányuló kísérletek torz, igazságtalan végeredményt szülnek. De evvel nem söpörhetők le e kockázatközösség feladásától rettegők ellenérvei. Minden az arányokon múlik: az alapcsomag és a kiegészítő csomagok összetételén, árán, finanszírozhatóságán. Hogy egy párt valójában liberális, szociáldemokrata, konzervatív vagy populista, többek közt az erre adott válaszokon múlik. Hogy egy társadalmat, egy nemzetet mi és mennyire tart össze, e válaszokon, s a megoldáson lesz lemérhető. Meg azon a módon, ahogyan a megoldást megtaláljuk. Aligha tudnánk ennél súlyosabb kérdést elképzelni most Magyarországon. És ehhez képest másodrangú álkérdés az egy vagy több biztosító dilemmája.
