Az érvényességet, azaz Orbán Viktor óhaját minimum 4 136 316 választópolgár érvényes szavazata legitimálta volna ország-világ előtt. Ehhez csaknem 800 ezer hibátlanul kitöltött szavazólap hiányzott, ami egyáltalán nem kevés, sőt. Orbán ezt a kört tehát vastagon bukta – ugyanakkor az álláspontja mögé fölsorakozott 3,283 millió nemre okkal hivatkozik diadalmasan, mert ez valóban nagy szám. Ennyivel a régi szabályok szerint (az érvényesség feltétele az összes választó legalább egynegyedének egyirányú szavazata) simán nyert volna. A hatályos – és nem mellesleg az Orbánék által megváltoztatott – szabályok értelmében azonban a kormány kudarcot vallott. Ne feledjük: maga Orbán Viktor emelte a tétet akkor, amikor a nemek győzelme mellett az érvényesség elérését is célul tűzte ki.
Országgyűlési, önkormányzati, uniós választások vagy országos népszavazások után mindig nagy kedvvel elemezzük az adatokat. Ezt most is megtehetnénk, például lamentálhatnánk azon, hogy olykor mennyire nem látni a számok mögé (a Fidesz-híveken kívül a nem-táborba honnan és milyen arányban érkeztek választók), vagy észrevételezhetnénk azt, hogy Orbán elsősorban ugyanúgy a nagyvárosok ellenállása (amely ezúttal a távolmaradásban realizálódott) miatt szenvedett vereséget, mint 2002-ben. És ahogy akkor, úgy most is Budapest, Szeged, Miskolc, Pécs, Szolnok, Dunaújváros, Nyíregyháza demonstrálta ezt a leglátványosabban. (A szavazásokon mindig kiemelkedő aktivitást produkáló fővárosban volt a legalacsonyabb a részvétel, míg az érvényes szavazatok számában a többi fölsorolt megyei jogú város is jócskán az országos átlag alatt maradt.)
Ha most is ezt tennénk, becsapnánk magunkat. Egy ilyesfajta elemzés ugyanis abból indulna ki, hogy megvan még az a demokratikus keret, amelyben egy-egy választás értelmezhető; hogy magától értetődő az az előfeltevés, mely szerint Magyarországon létezik a népképviseletnek közösen elfogadott és mindenki által tiszteletben tartott szabályrendszere méltányos választójogi, választási eljárási törvényekkel, és így tovább. Az október 2-i népszavazás azonban a minden hibájával együtt is valódi – tehát mondjuk az 1990 és 2010 közötti magyar – jogállam felől nézve az első pillanattól az utolsóig érvénytelen volt.
A Fidesz a Nemzeti Választási Irodában – tehát a demokratikus intézményrendszer egyik kitüntetett színterén – kopasz verőlegények bevetésével megakadályozott egy ellenzéki népszavazási kezdeményezést, amely, és ez akkor, idén februárban gyorsan világossá vált, megbolygatta volna a már előkészített kvótareferendum ütemtervét. Ezt Orbán nem engedhette meg. Továbbá: a komoly alkotmányossági aggályokat fölvető népszavazási kérdést a fokozatosan – és mára végzetesen – elfideszesített Alkotmánybíróság igen gyorsan legitimálta. A törvényben megszabott határidőket durván felrúgva már jóval a kampányidőszak előtt teljes fordulatszámon pörgött a kormányzati propaganda. (Miközben e nyílt törvénysértést tenyérbe mászó pimaszsággal vélték megindokolni, tudniillik azzal, hogy a kormányzat csupán tájékoztatja a lakosságot.) A közpénzek mértéktelen fölhasználásával, mindenféle más nézőpont kirekesztésével a legszélesebb rétegeket elérő – ma már csak nevükben – közmédiumok az utolsó utáni pillanatig kizárólag a kormányzat üzeneteit sulykolták. A kormányzati propaganda a nyilvános térben amúgy alig hallható ellenállítások gazdáit, az orbáni politikával egyet nem értőket folyamatosan hazaárulónak, idegen érdekek kiszolgálóinak hirdette, a menekülteket egyre gyalázatosabb módszerekkel dehumanizálta, az Európai Unió álláspontját folyamatosan elferdítette, és ezzel olyan gyűlöletspirálba taszította önmagát és a magyar társadalom nem csekély hányadát, amelynek a végét még mindig nem látni.
A de facto állami sajtó ma már a nyílt uszítástól sem riad vissza, és a legképtelenebb hazugságokat terjeszti Orbán Viktor vélt vagy valós ellenfeleiről. A köztérben a demokratikus keretek között értelmezhető beszéd megszűnt: Orbán Viktor csak erről az egy népszavazásról egy sor egymásnak homlokegyenest ellentmondó kijelentést tett néhány nap leforgása alatt. A nyílt hazudozás, a mindannyiunk szeme láttára történt események irracionalitásba csúszó interpretálása (tízből kilenc magyar nemmel szavazott!) immár nem puszta „kommunikációs trükk”, hanem a totális állam térfoglalásának nyilvánvaló jele.
Az orbánizmust diktatúrának nevezni sokan csak azért ódzkodnak, mert még vannak választások, és egyelőre nem tűnnek el sorban a hatalommal kekeckedő újságírók, értelmiségiek. (Ámbár undorító hecckampány már folyt vagy folyik bizonyos csoportjaikkal szemben.) Csakhogy 1990 előtt is voltak szavazások, amelyeken a Hazafias Népfront jelöltjei rendre 98 százalékot begyűjtve diadalmaskodtak 99 százalékos részvétel mellett. A NER a választások részvételi adatait és eredményét egyelőre nem csalja el. De a választás eredményét, az abból rá háruló kötelmet, a népakaratot már semmibe veszi: valódi demokráciában elképzelhetetlen az, amit Orbán és társai az érvénytelen népszavazás óta (és részben már előtte) művelnek. Ahogyan hol dacosan, hol a győztes hadvezért mímelve kijelentik, mindegy, miként döntött a társadalom, mindegy, hogy érvényes vagy sem a szavazás, mindenképpen végigviszik, amit elterveztek.
Akkor viszont mi szükségük egyáltalán a demokratikus hajcihőre? A látszat miatt. A Nemzeti Együttműködés Rendszere egyelőre gyönge (és slampos) diktatúra, a rendszer kiépítése bár előrehaladt, a beteljesüléstől messze van. Ezért, de csakis ezért Orbánnak, leginkább kifelé szüksége van a demokratikus látszat fenntartására – ahogyan a népköztársaságnak is szüksége volt arra, hogy „népi demokrácia” jellegét a külvilágnak bizonygatva kvázi demokratikus aktusokkal alázza meg a saját polgárait.
Csakhogy a vasárnapi érvénytelen népszavazás, mint amikor a hirtelen támadt szél ledönti a paravánt, immár mindenkinek világosan megmutatta a takargatott valóságot: az orbánizmus valódi természetét. Azt, hogy egyetlen akarat létezhet, és ha kell, mindent, akár a szavak értelmét is ennek a szolgálatába kell állítani. Még a józan ész feláldozásának árán is. Érvénytelen = érvényes. A választók 39,7 százaléka = a választók 98 százaléka. Vereség = elsöprő siker.
Bármily furcsa, ez őket is zavarja – talán azért, mert ennyire hülyének tettetni magukat eléri már az ő ingerküszöbüket is. Mindenesetre Kósa Lajos vagy Orbán Viktor a legegyszerűbb kérdésektől is összezavarodtak, és nemegyszer sokkal inkább a csínyen rajtakapott gyerekként, mint rettenthetetlen államférfiként jelentek meg az elmúlt napokban. De ne legyenek illúzióink, ezeket a kellemetlen perceket Orbán nem felejti el. Hiszen ki is mondta: vasárnap estétől 3,283 millió választó akaratát képviseli miniszterelnökként.
Ám akárhogy is számolunk, a 3,283 millió jóval kevesebb az ötmilliónál. Ideje lenne valamit kezdeni ezzel a matematikai ténnyel.
