Maholnap, ha körülnézünk a Vértanúk terén, azt látjuk majd, hogy a szobor, a szobor NIncs sehol. Hétfő óta kormányrendelet is garantálja, amit jó ideje tud mindenki: Nagy Imre szobra röpül a Parlament közeléből. A bánat tudja, hova, teljesen az sem zárható ki, hogy a Szoborparkba – valósított már meg a Fidesz ennél vadabb jobbikos ötletet is. De ha nem is kerül a Szoborparkba, kvázi a gyilkosai közé, akkor majd lerakják egy félreeső helyen, egy raktárban, épp csak addig, amíg meg nem találják a méltó helyét.
De miért van útban Nagy Imre a rezsimnek? Orbánnak?
A kézenfekvő magyarázatok egyik, épp nagy lendülettel elénk tolt verziója szerint azért, mert a rezsim – az ún. Steindl Imre Programban is deklarált – célja a Kossuth tér környékén visszaállítani az 1944-et közvetlenül megelőző állapotokat. Nagy Imre helye tehát kell a „fényképek és dokumentumok alapján” rekonstruálandó 1936-os Nemzeti Vértanúk Emlékművének, mely ugyebár a Tanácsköztársaság áldozatainak állított emléket, egészen 1945-ig. Ugyancsak kézenfekvő, hogy Nagy Imre szobrának azért kell mennie, mert Nagy kommunista volt, s nehogy már egy komcsi szobra rontsa a levegőt az ország háza környékén.
Így is van – de az okok még ennél is mélyebben húzódnak. Alkalmasint az egész ’56-nak köt éppen útilaput a talpára Magyarország vezetése. 1956 ugyanis a legtávolabbról sem tetszik alkalmasnak arra, hogy az orbáni állam legfőbb hivatkozási pontja legyen. Mint ahogy 1848 sem lehet az. Itt már jó ideje nem a szabadságukért, függetlenségükért vérüket adó magyarok a példaképül állítható magyarok, hanem éppenséggel azok, akik szabadságukat, függetlenségüket illő testtartásban odahelyezik a megfelelő fórum lába elé. S miután ezzel szépen megvoltak, rázzák az öklüket mindenkire, akiről a megfelelő sugalmazások nyomán úgy gondolják, hogy valamivel megbántották, meglopták, megcsalták volna őket: Brüsszel, Trianon, a hatvannyolcasok, a liberálisok, a kommunisták, a menekültek, vagy aki épp szembejön. Egy utcával arrébb, ugyancsak a Steindl-program részeként Trianon-emlékmű is készül, a „Nemzeti Összetartozás Emlékhelye”. Vissza a rettenetes harmincas évekbe és még tovább. Ebben tényleg hova tehetők a forradalmaink? Taccsra, mint Nagy Imre, a magyar forradalmiság legelevenebb megtestesítője. A friss emlék.
Nagy Imrét egyszer már megpróbálták kiradírozni Magyarország történelméből. Előbb meggyilkolták, s még ott, a börtönudvaron el is kaparták, majd évek múlva, loppal, a sötétben, koporsóját kátránypapírba csavarva, szögesdróttal átkötve átvitték a 301-es parcellába. Neve nem került be az iskolai tankönyvekbe, ki nem ejthette senki, történészek nem kutatták viselt dolgait sokáig, egyszerűen nem létezett. Aztán ez megváltozott. Bekerült a neve a tankönyvekbe, a történészek kikutatták a dolgait, így pontosan tudhatja mindenki, hogy ki volt Nagy Imre. Végül mártírtársaival együtt szép temetést is kapott.
Emlékeznek a temetésére? Hát persze.
De ne jöjjön most senki azzal, hogy miket mondott Orbán Viktor azon a temetésen! Egyébként ilyeneket: „ők azok az államférfiak számunkra, akik az akasztófa árnyékában sem vállalták, hogy a társadalmat megtizedelő gyilkosokkal egy sorba álljanak, akik életük árán sem tagadták meg azt a nemzetet, amely elfogadta őket és bizalmát beléjük helyezte. (…) Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József a magyar függetlenségért és szabadságért adták életüket. Azok a magyar fiatalok, akik előtt ezek az eszmék még ma is sérthetetlenek, meghajtják fejüket emléketek előtt” – de ennek semmi jelentősége, mármint annak, hogy mit mondott Orbán közel harminc éve. Csak annyiban, hogy Nagy Imre, 1956, 1848 kikutatott, átlátható és mindenki számára értelmezhető üzenete ma egyszerűen veszélyforrás a hatalom szemében.
Senkit ne tévesszen meg az, hogy Nagy Imrét egyszer már megpróbálták kiradírozni Magyarország történelméből, s nem sikerült. Nem Orbán Viktoron múlt, hogy nem sikerült. S nem is az akkori rendszer alattvalóin. Senki nem tudhatja, hogy adódik-e még olyan történelmi konstelláció, amely nem engedi elfeledni Nagy Imrét és ennek az országnak a forradalmait. Ezek nélkül viszont semmik vagyunk. Ezért kell annak a szobornak mennie.
