A múlt héten visszatért közéletünk porondjára Vona Gábor, és bizonyságát adta annak, hogy transzformációja egyáltalán nem ért véget április 8-ával, amennyiben olyanokat mondott, ami becsületére válna bármelyik „balliberális” „megmondó embernek”, illetve hát annak a fantomnak, akit a jobboldali heccelők „balliberálisnak”, továbbá „megmondó embernek” szeretnek maguk és mások elé képzelni. Vona Gábor ugyanis félreérthetetlenül elmagyarozta magát, amikor – a HVG-nek adott érdekfeszítő interjújában – egyfajta szomorú beletörődéssel megállapította, hogy „a NER-re van társadalmi igény. Nem Orbán tette ilyenné Magyarországot, hanem a magyar társadalom teremtette meg Orbánt”. Ez lényegét tekintve ugyanaz, amit Orbán és hívei, pajtásai is mondanak magukról, csak ők nem a társadalom, hanem inkább a nemzet szót használják, és persze dicsekszenek vele (ők testesítik meg a nemzet spirituális esszenciáját). Vona ellenben – aki ebben az interjúban is erőteljesen helyteleníti az Orbán-rezsimet! – mindezt inkább rezignáltan konstatálja: a magyaroknak, sajnos, erre van igényük. Társadalmilag. Ilyet teremtenek ők maguknak, a manóba is.
A gond ezzel a férfias, realista szembenézéssel csak az, hogy az állítás nem igaz: hiszen például április 8-án is akadt durván két és félmillió polgártársunk, akik nem a NER-re, hanem kifejezetten a NER és Orbán ellen szavaztak, durván ugyanannyian (kicsit többen), mint ahányan Orbánra. Köztük speciel a Jobbik és Vona bő egymillió választója. Minthogy ezekről az illetőkről már csak számosságuk okán sem lehet ép ésszel és jóhiszeműen, gonosz szándékok nélkül kijelenteni, hogy ne lennének a társadalom (vagy a nemzet) része, az efféle sommás állítások nemcsak ostobák, de károsak is. Még egyszer: épp azért, mert ugyanazt állítják (szomorúan), mint amivel Orbán a teljhatalmát igazolja (vidáman).
Vona az áprilisi választás előtt huzamosabb ideig azzal kábította a nagyközönséget, hogy azt ő bizony meg fogja nyerni. Hogy egyfajta láthatatlan tektonikus mozgás indult, ami egész szavazói tömböket visz a Jobbik felé. Meglendül a vidék! Rejtély, hogy ezt mire alapozta – leginkább a semmire. Most talán azért menekül ebbe az analízisbe, hogy eltolja magától a felelősséget – márpedig legalább a Fidesz kétharmadáért Vonát jóval több felelősség terheli, mint a tárgyban amúgy joggal kárhoztatott LMP-t, hiszen a Jobbik semmilyen módon nem kooperált a baloldallal az egyéni körzetekben, még hallgatólagosan sem. Április 6-án a 24.hu kérdésére, miszerint „azokban a választókerületekben, ahol a balos jelöltnek van esélye legyőzni a fideszest, ott a Jobbik visszavesz a plakátolásból meg a szórólapozásból?”, ezt felelte: „Az összes választókerületben százszázalékos erőbedobással dolgozunk. Ahol pedig győzelmi esélyünk van, ott százötven százalékkal”. Ez szörnyű tévedés volt, ráadásul Vona most, visszamenőleg is csak azt sajnálja, hogy az LMP-vel nem álltak össze; holott annak aztán végképp nem lett volna semmi értelme.
A Jobbik volt elnöke meglehetősen megtört ember képét mutatja most – de akár az önfelmentés szándéka beszél belőle, akár az összeomlás utáni mély depresszió: nem igaz, amit mond, még akkor sem, ha sokan mások is ezt mondják, legfeljebb más szavakkal. Április 8. után legalább két és fél millió, az Orbán-rezsim ellen szavazó polgár maradt mindenféle érdemleges politikai képviselet nélkül. A zagyva beszéd és a sötét fatalizmus biztosan nem fogja segíteni őket abban, hogy az elbitorolt jussukat visszaszerezzék.
