Adódik tehát a kérdés: ki az ördög előtt nem volt az világos a csirkeruhás jó fej fellépéséig, hogy mi megy nap mint nap a köztévében? Hiszen nap mint nap pont azt közvetítette a tévé! Jött valaki, nevezzük műsorvezetőnek (miért ne?), kinyalta Orbán Viktor seggét, megpróbálta beletörölni a sáros lábát az ellenzékbe, a civilekbe, s tulajdonképpen bárkibe, aztán vagy húsz percig hörögte, hogy Soros, hogy migráns, s végül átadta a helyét a következő műsorvezetőnek. Aki ugyanezt csinálta, ugyanebben a sorrendben, ugyanezen a hangon, ugyanennyi ideig, s így ment, megy ma is a köztévén a nap huszonnégy órájában. Tényleg ennek a felismeréséhez, vagy felmutatásához még kellett durván kétpercnyi kotkodácsolás is?
Igen, kábé kétpercnyi, mert természetesen nem csak a demokratikus sajtónak szolgált nagy örömére a produkció, a királyi tévé épp szolgálatban lévő műsorvezetője ugyancsak jól érezte magát, az ötből így reá jutó három percben villoghatott azzal, hogy ő milyen felkészült kérdéseket tud feltenni ennek a kotkodácsoló marhának, milyen jól megőrzi a hidegvérét, s még egy-két mosolyt is bátran elenged, mert érti ám ő a tréfát. Ja, és persze a közönség is szerfelett elégedett volt, a királyi televízió törzsközönsége (milyen hülye már az, aki azt hiszi, hogy nincs is ilyen) megelégedetten nyugtázhatta, hogy ezek valóban sík hülyék, s milyen jó, hogy nem az ő kezükben (en bloc az ellenzékében) van az ország. S az a közönség is nyilván boldog volt, amelyik a lelkendező sajtó vonatkozó linkjére kattintva konstatálta, hogy megadták a lakájmédiának…
Nos, nem adták meg. Nem csináltak semmit, a világon semmit, vagy a semminél is kevesebbet: masszírozták kicsit az egójukat. Mi vagyunk a viccpárt, ugye, milyen csudapofák vagyunk!
Magyarország a kamupártok országa, a Fidesz olyanra faragta a választási törvényt, hogy tiszta Amerika kamupártnak lenni. Négyévente menetrend szerint jönnek az ilyen-olyan tök ismeretlen pártok, s ha elég ügyesek, súlyosabb pénzeket húzhatnak; egy országos listát állító párt nagyon nehezen ússza meg 200 milliós állami támogatás alatt. Jó boltnak néz ki ez akkor is, ha a felét, háromnegyedét vagy akárhányadát valahol le kell adni – szerencsére ilyen eset még nem jutott a magyar hatóságok és a nyilvánosság tudomására.
Jaj, de vigyázat, ha egy párt nem ér el a választáson kézzelfogható (1 százalékos) eredményt, az állam visszakövetelheti tőle a sok milliókat!
Magyarországon még egy huncut kanyit vissza nem fizetett ilyesmiért senki, aligha tú-lozunk ezzel nagyot. Mire a kasszához érne a dolog, eltűnt mindenki a balfenéken.
Csakhogy ez a kamupártfuttatás pontosan olyan, mint mondjuk a magyar foci, vagy bármi, amihez Orbán Viktor hozzáér: nem ér semmit. A kamupártokról mindenki tudja, hogy kamupártok, nem kell még csirkét sem kirendelni melléjük kétperces kotkodálásra – ezekre a formációkra a résztvevők családtagjai sem szavaznak soha. Tíz kilométerről, szél ellen felismerhetők. Miért? Mert olyanok, mint a részeg ember. Részeg vagy? Még hogy én? Kamupárt vagy? Dehogy vagyok, itt van a programom, olvassad!
De minden szabályt erősít egy kivétel. Kamupárt vagy? Az, hát, totál kamu: örök életet és ingyen sört ígérek, rakétakilövőt Felcsútra. Nézd már, milyen édesek!
A Magyar Kétfarkú Kutya Párt remek kezdeményezésként indult, szellemes (vagy annak szánt) akciókkal, plakátragasztással, járdafestéssel és hasonlókkal igyekeztek felhívni a figyelmet a hatalom tébolyára és disznóságaira. Eredményesen tették mindezt, szerette őket a sajtó, bírta őket a közvélemény. Ebbéli eredményességüket a 2018-as választási kampány első szakaszában aláírásokká is tudták váltani, a párt kellő számú egyéni jelöltet állított az országos listához. Így jár is nekik a pénz.
A Magyar Kétfarkú Kutya Párt eddigi tevékenységét dicséretes pénzügyi átláthatóságot biztosítva végezte, le a kalappal. Gyűjtöttek pénzt a világhálón plakátkampányra, össze is jött nekik jó sok, el is költötték plakátokra – ez így imponáló. A Magyar Kétfarkú Kutya Párt tavaly létrehozta a Rózsa Sándor I. Népi Kampánypénz Tékozló Alapot, amely ugyancsak csupa szép és nemes dologra ad pénzt: kátyúkat tömnek belőle, Toi Toi vécét telepítenek a játszótér mellé, átkísérik a vak nyugdíjasokat a zebrán. Abból a közpénzből, amit arra célra bízott rájuk az állam, hogy a tegyenek belőle valamit a népképviseletért.
Ilyenformán ma ott tartunk, hogy néhány kátyú (a hányból is?) be van foltozva, s egy játszótéren lehet fotózni a Toi Toit; a továbbiakban meg maradt az ingyen sör, meg az örök élet, s párttörténeti mérföldkőként a kotkodácsolás. Illetve a kényszer, hogy majd egyszer el kell számolni ezzel a pénzzel. Az ára az 1 százalék, és akkor minden rendben lesz.
De ha jobban belegondolunk: az az 1 százalék elég nagy ár, és nagy ár már maga a megszerzésére tett, de adott esetben elbukó heroikus kísérlet. Mondjuk a bő fél százalék is. Lehet, hogy ez a kamupárt dolog mégis valahogy jól van kitalálva?
Kovács Gergely a Magyar Kétfarkú Kutya Párt elnöke azt nyilatkozza: „Alapvetően mi nem tervezünk ilyesmit, hogy visszalépjünk másnak a javára. Nem olyan pártok vannak ma Magyarországon, akiknek a javára szerintem érdemes lenne visszalépni.”
Eszerint olyan azért még lehet, amelyikért érdemes nem visszalépni.
