A szerk.

Fegyverletétel

A szerk.

Kopaszok masíroznak a Városligetben, utasítgatják vagy éppenséggel lefújják paprika­sprajel a rendőröket, időnként lökdösik vagy megverik a Ligetvédőket; uralják a helyzetet.

A bontás kisebb nehézségekkel, de biztosan folyik. A kopaszok teljesítik tehát a küldetésüket, ebben komolyan sem a rendőrök, sem a Ligetvédők nem tudják őket akadályozni. Az ország szeme láttára – vonatkozó filmfelvételek tucatjaival van tele a sajtó ilyesmire fogékonyabb fele – mond csődöt velük szemben az állam, illetve az állam erőszakszervezete, a rendőrség. A kopaszfőnök az egyik felvételen tényleg úgy beszél egy alezredesi rangú, helyi parancsnokként szolgálatot teljesítő rendőrrel, mintha a seggéből rángatta volna elő, s az arányos rendőri reakció erre a film tanúsága szerint a meghunyászkodás.

S nincs ezen mit szépíteni: a dolgok jelen állása szerint csődöt mond a kopaszsereggel szemben a polgári tiltakozás is. Aki útban van, gyomron vágják, odabasznak neki egyet a kobakkal, aki illő távolságból pampog, kellőképp tiszteletteljes szavakkal, azt csak megfenyegetik: „megjegyeztem az arcodat, hőőőő”. A Ligetben rontva-bontva lesz, ezt a máig sem tisztázott státuszú kopaszkatonák garantálják.

Először volt a terrorveszély, nyilván. Orbán Viktor személyes rendőréből (már ez is milyen dolog) egyszer csak egy komplett másodrendőrség, mindenféle pluszjogosítványokkal felruházott különleges alakulat nőtt ki, tudniillik a TEK, amely ugyan időnként rátörte az ajtót ártalmatlan nyugdíjasokra, de egy darabig megmaradt a maga rendőri absztraktságában, kezdetben nem botlott beléjük lépten-nyomon a polgár. Aztán persze jött az ilyen-olyan fokozott terrorkészültség, s mint valami későbbi nagy terv gyakorlatán, hirtelen állig felfegyverkezve ellepték a fővárost, ott grasszáltak az utcán, ott voltak minden metróbejáratnál. De még erre is lehetett azt mondani, hogy tényleg lehet terrorveszély, hisz a párizsi merénylet után voltunk.

A TEK után is alakultak mindenféle hivatali nagyságok közfeladatúnak mondott magánőrségei (Kövér-gárda, Áder-gárda, Matolcsy-gárda), tulajdonképpen mind azért, hogy gazdáik kicsit kidughassák a fejüket a TEK szoros őrizetéből. Akármilyen sámfákkal, tomfákkal és sokkolókkal vannak is e testőrségek felszerelve, még jelen helyzetben is okkal látja őket bárki inkább szánalmasan nevetségesnek, mint a polgár hétköznapi létére permanens veszélyt jelentőnek. Holott létük eleve megkönnyíti a kopaszkommandó legitimációját. Ja, vannak ilyen gárdák, ha nem bántod őket, nem zavarnak. Ha nem vétesz a törvényeik ellen, békén hagynak.

De ezek farvizén érkeztek a kopaszok! S már teszik is a dolgukat, mindjárt az első adandó alkalommal egyszerűen leváltották a faszba a rendőrséget.

Ne legyen senkinek illúziója afelől, hogy ki küldte őket. Ki küldte őket a választási irodába, s most a Ligetbe. És főként miért.

A választási irodánál is voltak rendőrök, s ott is kevesek voltak. Arra nem lehetett őket használni, hogy ők állítsák meg Nyakót, a kopaszokkal meg dehogy mertek újat húzni – egyszerűen nem voltak jók senkinek, se a hatalomnak, se a polgároknak. Mert felülről kiiktatták őket. De ez a választási irodai cirkusz is absztrakt volt még mindig; egy politikussal történt, voltaképpen politikai ügyben. Így járt, vonogathatta vállát a polgár.

Ám a félrenézés e kényelmébe most belezavartak valamelyest e városligeti csaták. Ha csak sétálsz a Hermina úton, be sem kell menned, hogy lásd a több száz fős rendőri asszisztenciával kísért kopaszvonulást. De e helyzettel kapcsolatban sem lehetnek különösebb illúzióink, nem sétál minden magyar a Herminán, s pár száz ligetvédő nem a világ, Magyarország lakosságának nagy többsége még csak rokoni kapcsolatban sincs velük, nem ismeri őket, s leszarja, hogy az ő fáiért veretik magukat Orbán Viktor kopaszaival.

S elmúlik ez a kis ligeti cirkusz is, a kopaszok meg maradnak, hisz bizonyítottak. Az ország meg, amelyik simán végignézte, hogy valaki lebontja a demokráciát, annak a jelentőségét fel sem fogja, hogy mi az, ha valaki az államot is lebontja.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.