A mienkéről. Mert a levél így végződött: „...Magyarország irányítói támogatják a magyar múlt tragikus és bűnös időszakainak – nevezetesen a háború alatti Magyarország vezetői több százezer magyar zsidó deportálásában és meggyilkolásában játszott szerepének – tisztára mosását. Nem szeretném, hogy bármiféle közöm lehessen efféle törekvésekhez, ezért ezennel visszaküldöm Önnek a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét, melyet 2004. június 24-én ítélt oda számomra a Magyar Köztársaság elnöke”.
Elie Wiesel írta ezt a levelet négy éve.
Elie Wiesel 1928. szeptember 28-án született a Trianon óta Romániához tartozó Máramarosszigeten, az apja magyar volt. Ott töltötte gyerekkorát. A második bécsi döntés után ilyenformán magyar állampolgár lett, így a magyar hatóságok vitték el – családjával együtt – Auschwitzba. Ő túlélte (a családjából többen nem), de nem jött már vissza. Írói pályája Franciaországban indult, s az Egyesült Államokban teljesedett ki. Egyik korai nagy művét, A hajnalt nem mellesleg Jancsó Miklós vitte filmre széleskörű nemzetközi összefogásban.
Elie Wiesel írói és közéleti munkásságával a legnagyobb tanúságtevők sorába emelkedett. Ő a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum alapítója. 1986-ban Nobel Béke-díjjal ismerték el törekvéseit, 2004-ben pedig Mádl Ferenc tüntette ki az említett nagykereszttel.
S most, hogy Elie Wiesel a múlt hét végén meghalt, nekünk (megint) szégyenkeznünk kell, mert választott vezetőinktől, akiket arra választottunk, hogy minket képviseljenek, nos, még egy kurta részvétnyilvánításra sem futotta. Kussolnak, nézik a focit.
Nem is ez az első eset Orbán Viktor miniszterelnöksége alatt; legutóbb épp Jancsó Miklós halálakor kellett szinte ugyanezt a szerkesztőségi cikket megírnunk. Annyi csupán a különbség, hogy akkor végül, három nap elmúltával csak mondott valamit Magyarország egyik minisztériuma. Jóvanna, legyen a saját halottunk, s ha kell, beszállunk a temetés költségeibe, valami ilyesmit. Most semmit. Három nap után sem. Persze Jancsót nyilván nehezebb lett volna kiradírozni a magyarságból, mint Wieselt, de a két eset logikája ugyanaz. A bosszú logikája. Életében kifejezésre juttatta nemtetszését viselt dolgaim fölött, akkor nem állt módomban, bátorságomban visszaszólni, kevés voltam hozzá, s történetesen neki volt igaza is, hát most köpök a sírjára. Magyarország kormánya rendszeresen megfeledkezik arról, hogy nem önmagát, s még csak nem is Orbán Viktort képviseli, hanem Magyarországot. Magyarország pedig büszke lehet, nagyon büszke Elie Wieselre, Magyarországnak kötelezettségei vannak Elie Wiesellel szemben, még holtában is. Ezzel szemben a magyar kormány csak viccből tartja számon Elie Wieselt az amerikai magyar nagykövetség honlapján a „Világhírű magyarok” címszó alatt.
Hogy most a magyar államnak egy szava sincs, az egy nagyon egyszerűen levezethető képlet. Ilyen Orbán. De az, hogy e hallgatáshoz nincsen különösebb hozzáfűznivalója a magyar közéletnek, nos, nagyon szomorú. Nem is annyira az igazságérzetünk miatt, hanem inkább a jövőbe vetett reményeink okán. Akármit csinálnak, kussolni fogunk. De a szégyen akkor is ott lesz a batyunkban, ha nem veszünk róla tudomást.
