A múlt héten újabb bemutatót kaptunk abból, hogyan intézzük agrárügyeinket. Miután a tavaszi fagy tönkrevágta a gyümölcsösök jó részét, a satnya kukoricatermés pedig az állattartóknak drágítja meg a takarmányozást, a keleti végek gyümölcstermelői bevették a 4-es főút egyik sávját. Azt igyekeztek a kormány értésére adni, hogy veszteségeik ellentételezését adóforintokból képzelik el. Emellett még egy ötlet virágoztatta volna fel az agrárszférát azonnali hatállyal. Az aszály miatt az állam (vagy valaki) adja vissza azt a takarmányt, amit tavaly az unió, illetve a magyar állam uniós pénzen felvásárolt az eladhatatlan készletekkel küzdő termelőktől. Az aszály miatt hirtelen szükség lett a tavalyi termésre is.
Nem lesz-e ez így egy kicsit sok?
Kezdjük a takarmány-visszavásárlással. Az unió ugye azért hajlandó megvásárolni a gazdák fölös készleteit, mert rajta kívül ezt nem tenné senki, és ha az unió nagyon nem szeretne valamit, akkor az az, hogy a vidéki lakosságnak felkopjon az álla. Ez igen szép tőle, és spongyát rá, hogy másnak sem lenne jó, ha felkopna az álla, az unió mégis mintha kevesebbet törődne másokkal. De ha egyszer felvásárolta, akkor azt csinál vele, amit akar. Akkor az az övé. És ha a gazdák eladták, akkor eladták. Akkor az már nem az övék. Az intervenciós raktárakban tárolt kukoricát az eredeti áron visszakövetelni legalábbis nem fair; ingyen hozzájutni meg egyenesen lopás lenne. Mintha vennénk egy szép búgócsigát a boltban, és másnap az eladó felkeresne lakásunkon, hogy adjuk vissza, mert ma drágábban tudja eladni, különben lefekszik a küszöbre, oszt se ki, se be.
És mi a helyzet az útzárral?
Vegyünk erőt magunkon, kerüljük a demagógiát, ne kérdezzük, a tüntetők hány millió forintos masinákkal állják el az utat, hogy mennyi a havi jövedelmük, és milyen más társadalmi rétegekhez képest van végveszélyben az egzisztenciájuk. Nézzük a gazdák érveit.
Tény, hogy az időjárás szeszélyeit bajosan védhetnék ki biztosítással: az üzleti biztosítóknak nincsenek ilyen konstrukcióik. Az agrártárca ezért tavaly létrehozta a kárenyhítési alapot. Aki ide befizet, az baj esetén az állami kiegészítéssel emelt összeget kapja meg. Az érdeklődés nem volt falrengető: 3600 gazda dobta be hektáronként 1000 vagy 3000 forintját, remélve, hogy elemi kár esetén a dupláját kapja vissza. A regisztrált úgy 130 ezer gazdaság elenyésző kisebbsége. Könnyű lenne levonni a következtetést, hogy lám, a gazdák még efféle állami dotációval is képtelenek az öngondoskodásra. De ez nem lenne fair: a kárenyhítési alap eredeti formájában csupán elbukott költségeik néhány százalékát fedezte volna, ezért nem is vették komolyan.
Ám miután a fagy tönkretette a termést, az agrártárca újra megnyitotta az alapot, és az eredeti 500 millió mellé beletett még ötmilliárdot. Mintha egy jóságos biztosító azután is hajlandó lenne biztosítást kötni gépjárművünkre, hogy azt ripityomra törve telephelyére vontattuk; majd pedig szó nélkül kifizetné totálkárunkat.
Csakhogy az alaphoz ezután is mindösszesen nyolcezren csatlakoztak; és erre már nincs magyarázat. A kormány eltökéltnek tűnik: csak azok kaphatnak az eddiginél többet, akik tagjai a kárenyhítési alapnak. De a mesterségesen fenntartott, a valódi piaci viszonyoktól gondosan elzárt ágazat akkor sem üres kézzel vonult le a félpályáról: a gazdák legalább ötmilliárddal gazdagabban tértek meg csűrjeikbe. Nem rossz órabér.
