Merkel, a szádhoz pattanhat!
Aztán persze mégsem úgy lett, a hisztik és fenyegetőzések után mégis Angela Merkel mondta ki a végső szót, és többé-kevésbé a múlt hét végi uniós csúcs is meg lett mentve - de erről később.
Hogy miért pont 66 milliót számolt Lech Kaczynski, a két idősödő, kedves házinyúl közül az államelnök-tapsifüles, és miért nem 65 vagy 67 millió (úgy harmadában fiktív) lengyel állampolgárt kellett volna figyelembe vennie a többi 26 uniós tagállamnak, amikor az Európa tanácsi szavazatok újrasúlyozását kitalálják, nem egészen világos. Az elnök, amikor bemondta a 66-ot, arra hivatkozott, hogy ha nincs II. világháború, akkor ennyi polgára lenne most Lengyelországnak. Ezt a gondolatmenetet jól értjük: Kelet-Európa elmúlt 15 évének uralkodó - a nemzetin, a szociáldemokratán, a liberálison átívelő, azokat dongaként egybefogó - ideológiája a túlszámlázás volt, "egy egyes az elejére, egy nulla a végére", Kaczynskiék most csak ezt alkalmazták a szokásosnál kissé kreatívabb módon. De hogy jött ki a 66?
Sose tudjuk meg: annyit viszont mindenki megértett, hogy a dolog főként a németeknek szól. Mert hát ki robbantotta ki a II. világháborút? És ki mesterkedik most leginkább azon, hogy Lengyelország szavazati súlya - amit annak idején a 2001-ben életbe lépett Nizzai Szerződés rendkívül nagyvonalú módon állapított meg - lecsökkenjen (és, tesszük hozzá, nagyjából az ország valós méretének feleljen meg)? Na ugye. Ezt tehát mindenki levette - ha nem is ugyanúgy. Európa nagyobbik fele máig nem hisz a fülének, és különösen nem a németek. 'k azt gondolták, az elmúlt 62 évben elégszer bizonyították be, hogy a II. világháború és a fasizmus véget ért, hogy az ő saruk volt, de mélységesen megbánták. E bizonyítási eljárás főeleme épp az Unió, és az abba ölt német pénzek, energiák és érzelmek, meg az a tény, hogy Lengyelországot (és a többi kelet-európai kis országot) pár éve ők cipelték be az unióba, a hátukon úgyszólván.
Ám Lengyelország szemlátomást nem valami félreértés, netán két legfőbb vezetője merényének az áldozata lett. A Kaczynski-fivérek műsorszámát és intranzigenciáját még baloldali ellenzéke is kalaplevéve, az unióval szemben érvényesített nemzeti érdek apoteózisaként üdvözölte. És a végül megköttetett kompromisszumot - mely szerint a nizzai szavazatsúlyozás 2017-ig marad (részben) érvényben, és amelyet szombat hajnalban, súlyos fenyegetések árán fogadott el Varsó - nemcsak a lengyel szélső-, de a polgári, liberális jobboldal is férfiatlan dolognak nyilvánította. A jóízlést senki nem firtatta.
Miből is a következő tanulság szűrhető le - amit alátámaszt nemcsak a lengyel eset, de a csúcson előkerült többi konfliktus is (Sarkozy manővere, aki a torzítatlan jelzőt kicsempészte az uniónak a gazdasági versenyre vonatkozó definíciójából, a britek "vörös vonalai", a hollandok púposkodása). A közkeletűen alkotmánynak nevezett szerződés legfontosabb posztulátumai kis módosításokal meg halasztgatásokkal átmentek - és ez nagy dolog. De nem lehet nem észrevenni azt, hogy számos fontos ország vezetői valójában nem óhajtják odahagyni a nemzetállami mátrixot. Hogy micsoda erőfeszítésekkel jutottunk el idáig egyáltalán - s hogy innen aligha vezet út tovább. Ugrottak a szimbólumok, az alkotmány megnevezés, meg a közös értékekre és spirituális hagyományra vonatkozó kitételek. A föderalizálódásnak, az egységes európai politikai tér kialakításának lőttek, egy jó időre legalábbis.
