Hídemberek

A szerk.

Lenne még itt egy méltatlanul hanyagolt aspektusa a Szaniszló Ferenc történetének, hajlunk rá, hogy a legfontosabb. Miután Balog Zoltán miniszter egy nagyszerű emberi gesztussal bevallja, hogy hibát követett el, midőn elmulasztotta csekkolni a díjazott életművének késői, a művészettörténetben "zaklatott" néven számon tartott alkotói korszakát ("période maniaque"), egy ugyancsak nagyszerű újabb gesztussal a szart Halász János kulturális államtitkár kilincsére keni.

Halász, akiről Balog tehát azt állítja, hogy ő terjesztette fel Szaniszlót, egy nem kevésbé nemes gesztussal a Magyar Újságírók Közösségét jelöli meg a díjazás kútfőjeként. Az államtitkárság az ezt pertraktáló közleményében (melyet a narancs.hu kérdésére fogalmazott meg) - némiképp feddő hangon - maga is arra hivatkozik, hogy Halász sem tudott Szaniszló határokat feszegető, radikális művészetéről, mert erről őt nem tájékoztatták. A MÚK a maga részéről már nem mutogat tovább senkire, nem állítják például azt, hogy Szaniszlót a Szaniszló tudományos érdeklődésének középpontjában álló ufók ajánlották megtisztelő figyelmükbe - és ezzel a kérdés rendezést is nyert. Mindenki megnyugodhatott abban, hogy egy kellemetlen félreértés történt, és ezt csak némiképp árnyalta, hogy Szaniszló mellett a szélsőjobb kedvenc régésze és a buzi- és cigányellenes húrokat szívesen pengető basszgitáros is díjat kapott, és tőlük senki nem kért vissza semmit. A miniszter és az államtitkár is csak emberből van, tévednek néha ők is, nem néznek Echo tévét, nem olvassák a náci ezoterikus irodalmat és nem járnak Kárpátia-koncertre - honnan is tudhatták volna. Másrészt három díjat visszakérni már tényleg sok lett volna, ne legyünk telhetetlenek, Balog mély humanizmusát az egy darab visszakérés is ékesen bebizonyította.

Balog és Szaniszló


Balog és Szaniszló

Fotó: MTI/Kovács Attila

Kár, hogy ebből egy árva szó sem igaz. (Itt említenénk meg azt a negyedik állami kitüntetést is, amit Széles Gábor, az Echo tévé tulajdonosa kapott.) Ennyi tudatlan hülye egy kormányban, ennyi balszerencsés benézés tényleg egy kicsit sok lenne: messzebbre jutunk, ha a díjazások értelmét a Fidesz és a Jobbik közti politikai mezőben keresgéljük.

Lehetséges, hogy az ellenzék nem tud majd működőképes, a közös egyéni jelöltállítást is magában foglaló koalíciós megállapodást kötni 2014-re - de lehetséges, hogy igen. Lehetséges, hogy a választási rendszer eddigi barkácsolása épp elég lesz a Fidesz-győzelemhez; de lehetséges az is, hogy a Fidesz az előzetes barkácsolás ellenére is annyival veszítene, hogy azt csak utólag, a szavazatok súlyos elszámlálása árán lehetne behozni - az meg mégiscsak rizikós vállalkozás. Lehetséges, hogy a Fidesz egyedül veszítene az egyesült ellenzékkel szemben. De a számok most azt mutatják, hogy a kormánypárt és a Jobbik szövetségét aligha győzheti le az ellenzék, még ha hülyére szövetkezi is magát.

Nem kétséges, hogy a Fidesz és a Jobbik partnersége - amit az egyfordulós rendszer miatt szintén a választás előtt kéne tető alá hozni: ugyanúgy, ahogy az ellenzéki pártok szövetségét - a Fidesszel amúgy rokonszenvező, de a Jobbik radikalizmusától, nyelvétől, a háború ígéretétől ódzkodó középszavazókra nem hatna serkentőleg; ezeket a szavazókat akár el is verheti a háztól. Az ő idegenkedésük a Jobbiktól eme érlelődő szövetség kockázati tényezője: minek következtében a feladat ennek az idegenkedésnek a felszámolása. A három díj, plusz a Széles Gáboré nem lehet a véletlen műve; inkább egyfajta jelzés a Jobbik felé, valamint kísérlet az elfogadhatóság határainak a kitolására. Mely kísérlet a következő eredménnyel zárult: Szaniszló ugyan leverte a lécet, de Bakay és Petrás átcsúsztak, s immár az állami kitüntetés tiszteletre méltóságának aurája öleli körbe őket és az életművüket, benne a magyar Jézussal és a Szálasi-nosztalgiával, meg az olyan mondatokkal, hogy "nem tudom, hogy lehetne jobban elkorcsosulni, egyszer azért csak kihal ez a faj" (már ti. a melegek - a szerk.). Ha mindez kissé elrugaszkodott okoskodásnak tűnne, már csak arra kéne valamiféle elfogadható magyarázatot adni, hogy ha nem egy nemes barátság megalapozásaként, akkor mi a franc másért választott meg a kétharmad alkotmánybírónak hétfőn egy a Jobbikhoz ezer ideológiai és személyi szálon kötődő személyt.

Az ún. mérsékelt jobboldali nyilvánosság a ciklus eleje táján többek közt azért örvendezett Orbán győzelmén, mert őbenne látták a Jobbik, a szélsőséges radikalizmus méretre szabásának egyetlen zálogát. Aztán amikor lépésről lépésre kiderült, hogy a kétharmad mennyi inspiráló mozzanatot fedez fel a Jobbik választási programjában, ez a szempont kissé háttérbe szorult. A Fidesz tollforgató apologétái megtanulták meglátni a szépet és a jót abban is, ahogy a Fidesz egy az egyben a Jobbik gazdaság- és szociálpolitikai célkitűzéseit valósítja meg. És ha a történelem vonata ezen a pályán halad, akkor ezen halad. A következő állomások fellobogózva, s feliratokkal dúsan dekorálva várják az utasait. Lehet, hogy a Jobbik kicsit ciki, de még mindig inkább ők, mint hogy visszajöjjenek a szocialisták. Lehet, hogy a Jobbik egy kicsit ciki, de épp azért kell koalícióban kormányozni velük, mert Orbán így tudja őket felszámolni - mint az MDF-et, a kisgazdákat, a MIÉP-et. Lehet, hogy a Jobbik kicsit ciki Európában, de Európa kettős mércét alkalmaz, és előbb-utóbb úgyis belenyugszik. Lehet, hogy a Jobbik kicsit ciki, de a Jobbik demokratikusan megválasztott párt, amely létező problémákra hívja fel a figyelmet, és nagyon nem demokratikus magatartás lenne kizárni őket a demokratikus politizálásból.

Ezek a mondatok, ez az okoskodás készen vannak: türelmesen várják szíves felhasználóikat. Orbán még azt a szívességet is megteszi hűséges közönségének, hogy a lehetséges utolsó pillanatban fedi fel szándékait: hogy ne sokat kelljen gondolkodni. Aztán Szaniszló Ferenc egyszer tényleg tájékoztatási miniszter lesz: és nem olyannak ismertük meg őt, hogy ne lenne benne elég nagylelkűség Táncsics-díjjal jutalmazni a kitűnő tollú Balog Zoltánt. Még vissza se kérné tőle.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.