S így tovább, magukat gazdaságinak valló portálok számolgatják, hogy mennyit „lehet kaszálni” a bejelentett intézkedések nyomán. Van olyan sajtótermék is, amely egyenesen Orbán megvalósult álmáról – „három gyerek, három szoba, négy kerék” – cikkezik. Maradjunk annyiban, hogy a felindulás érthető, s az interpretációk még kiérleletlenek – de ez a Dacia–Lada koktél a megvalósult álommal együtt markáns képet rajzol ki Magyarország miniszterelnökének hazavíziójáról.
Ám mielőtt ebbe belemennénk, tisztáznunk kell, hogy mi is történt vasárnap a fekete kordonok közé zárt bazárban. Orbán Viktor azt csinálta ott, amihez egyedül ért: korrupcióval, mindközönségesen megvesztegetéssel próbálkozott. Tett egy megvesztegető ajánlatot – kiknek is, a fiatal magyar nőknek? Szüljetek, ennyit adok gyerekenként. A fiatal magyar családoknak? Csináljatok sok gyereket, beszállok a kocsi, a lakás árába. S még dolgozhattok is közben, mert megengedem, hogy a nagytata menjen gyesre. Hogy Orbán szemforgató ajánlatára megáll-e a magyar fogyása, az kétséges, de a szemforgatás maga aligha az, hiszen beszéde első részében kifejezte abbéli óhaját, hogy ne a gyerekeiből, hanem a gyerekeiért éljen a magyar. Ezen elsőre falsnak ható megjegyzése rögtön elnyeri méltó értelmét, amint pontosan meghatározzuk, hogy tényleg kiknek is szólnak ezek a hangzatos ajánlatok. És még inkább akkor, ha azt is látjuk, hogy kiknek nem. Kiknek piszkosul nem.
Orbán álmainak családja jelenlegi ismereteink szerint a következőképpen néz ki. Anya vasárnap reggel már korán megfőzi az ebédet, hogy a család odaérjen a délelőtti misére, ebéd után pedig apa fogja a gyerekeket, s kimennek a meccsre. A nagyobbak szurkolnak és a menők (Guzmics, Gyurcsó, Kleinheisler, Hangya) ügyesebb mozdulatait lesik, hisz ők már rúgják a bőrt a serdülőben, a kisebbek meg eljátszadoznak apa lába körül. De kijöttek, mert kell nekik is a jó levegő. Közben mindenki köpködi a szotyit, tökit. Hazafelé a parkolóban apa a városon túli üzemcsarnok tetején forgó, fényes Mercedes embléma felé mutat majd. Magas a kedve, győzött a csapat (a csapat mindig győz), s azt mondja a lurkóknak, látjátok, egy szép napon ti is ott fogtok dolgozni, mint apa. Majd mindannyian beülnek a Daciába/Ladába, mert anya már türelmetlen otthon, kezdődik a tévében a Magyarország, szeretlek! Nos, azok a vasárnapi ígéretek címzettjei, akiktől ez az élet van elvárva. Ennyi az ára a fél Daciának.
E nemzeti létforma pedig nem más, mint a proletárdiktatúra 2.0. Jóval fejlettebb, mint az első típus volt, lévén ez a proletárok felett gyakorolt diktatúra a maga pőreségében. A társadalom minden számottevő csoportját proletárok alkotják benne, de a vasárnapi ajánlat csupán a legnépesebb csoportozatuknak szól. Az alsó rétegeikről szó sincs, ők maradnak a lumpensorban, a közmunka börtönében, melynek javadalmazása továbbra is az éhenhalás – hónapról hónapra, huszadikától elsejéig szóló kölcsönökkel biztosított – elkerüléséhez, illetve a masszív alkoholizmushoz, teljes kilátástalansághoz elég. Ők kurvára nem villantják a Dacia rájuk eső felének árát, új lakásról, használt házról meg álmodni sem mernek, a nagypapának sem néz ki a gyed, mert meghalt 42 éves korában.
Orbán a felnövekvő közép(proletár)rétegeket próbálja most rávenni a gyereknemzésre, mert ha továbbra is restek maradnak az ágyban, nem lesz, aki összeszerelje azt a sok szép Mercit – vendégmunkásokat mégsem hívhatunk, lévén az egész világrend arra ráhúzva, hogy nehogy má’ elvegye itt valaki a magyar emberek (mint fent) munkáját.
Orbán álomtársadalmának van természetesen egy felsőproletár rétege is, őket kell a legkevésbé bemutatni. Név szerint ismeri őket mindenki. Gondoljunk csak a milliárdos gázszerelőre, s a miniszterelnök további pereputtyára, akiknek az első dolguk volt kastélyokat vételezni vagy építeni, akik befizetnek egy helikopteres vadászatra, s elvisznek magukkal egy elmeroggyant Habsburg főherceget, akik nem a stadionok lelátóján szotyiznak, hanem a VIP-páholyban. Akiken pont úgy áll az öltőruha, mint Orbán Viktoron.
S aki pedig ezen az osztálytagozódáson kívül esik, az húzza csak meg magát, vagy fel is út, le is út: mi szükség van e szép világban akadémikusokra, másként vagy bárhogy gondolkodókra?
