Magyarul az van, hogy Gyurcsány nevelő egyesülete, a Magyar Szocialista Párt a minket körülvevő menekültkrízisben gyakorlatilag – a nem is olyan rég magát még demokratikus ellenzéknek nevező laza füzérrel tökéletes összhangban – semmi érdemlegeset nem teljesített. Viszont Gyurcsány a menekültkrízis komolyra fordulása óta tüsténkedik, menekülteket vitt haza, lement a határra rajta tartani szemét az eseményeken, lám, Szerbiába is átment, élőláncot is szervezett, és közben nem is kellett oly nagyon elvonatkoztatni a személyétől ahhoz, hogy a nyilatkozatai adekvátnak, a helyzetre vonatkozóan érvényesnek, jaj, szűzmária: szimpatikusnak tűnjenek. S mivel ebbéli törekvéseivel gyakorlatilag egyedül maradt a térfelén, tökéletesen értelmét vesztette a kisördög azon irányú motoszkálása, hogy most akkor PR-akció-e, hogy hazavitt és megetetett, megfürdetett, s valamennyire még fel is ruházott néhány menekültcsaládot, váltott velük néhány régen hallott emberi szót, vagy nem PR. Mert ha ez egy megátalkodott PR-akció volt, akkor az pontosan azt eredményezte, hogy néhány menekültcsalád megtisztálkodott, jóllakott, kialudta magát, s valamennyit visszanyert az emberekbe, nota bene a magyar emberekbe vetett hitéből. Gyurcsányt ezért nem fogják újra miniszterelnökké választani, s akik esténként még mindig arra mennek haza, hogy az elmúlt nyolc év erre meg arra, nos, megbocsátani sem fognak neki. Gyurcsány Ferenc azt tette, amit egy parlamenti jelenléttel alig is, frakcióval pedig egyáltalán nem rendelkező kispárt vezetőjének tennie kellett. Profin viselkedett. Gyurcsány Ferenc azt tette, amit minden magára adó magyarországi ellenzéki (vagy, basszus, nem hivatalbeli kötelességből menekültekkel foglalkozó kormánypárti) politikusnak is tennie kellett volna. Ilyen politikusok nem lévén, egy Robinson maradt.
Csakhogy mindeközben Magyarországon nem állt meg sem az élet, sem az idő, még ha a menekültkrízis minden egyéb közéleti történést jótékony vagy kártékony lepel alá vont is. Szeptember kellős közepén járunk, s például úgy féleredménynél, cirka százezer aláírásnál járnak az anno rendszerdöntő népszavazási kezdeményezés elindítói. Ki emlékszik már rájuk? Ki emlékszik itt még arra, hogy az előző Orbán-éra ellen mennyire lendületes és fiatalos tüntetések indultak, melyeknek e népszavazási kezdeményezés lett az egyetlen folytatása? A mai tüntetések a maguk ezres-kétezres tömegeivel nyilvánvalóan nem a változtatni tudásról, hanem az elkeseredettségről szólnak, de ez mellékszál. A lényeg az, hogy az akkori tüntetések mára ezt az egyre szerencsétlenebb sorsú, menet közben agyonnyomorított népszavazási kezdeményezést hagyták maguk után. Alig maradt pár kérdés, egy csomót kizeccölt közülük a hatalom. A népszavazást meghirdető Új Magyar Köztársaság Egyesület, nem túlzunk, tucatnyi aktivistája gyűjti az aláírásokat, de benne van a gyűjtésben valamennyire az MSZP, az Együtt, de még az LMP is, meg még néhány pár személyes formáció (kábé annyira, mint a menekültügyben). Ám mivel a gyűjtés jó ideje tart, elúszni látszanak az esélyek, ahogy mondani szokták, kéne egy huszáros hajrá.
Ha Gyurcsány Ferencnek el kell magyarázni, mennyit ér egy népszavazás, az elég fura szituáció akkor is, ha mondjuk a tankötelezettség, a rászoruló gyerekek ingyenes étkeztetése, a képviselőként húzott nyugdíjak vagy épp a kötelező kamarai tagság nyilvánvalóan kevésbé mozgósító erejű (egyértelmű, könnyen megérthető) dolgok, mint a 300 forintos vizitdíj eltörlése. A dolgok jelen állása szerint Gyurcsány Ferenc és az ő ellenzéki pártja, a DK nem gyűjt aláírásokat a fenti tárgykörökben kiírandó népszavazás eléréséhez. Ebbéli ellenállásukra eddig elfogadható magyarázatot sem Gyurcsány Ferenc, sem a DK nem adott.
Ilyenformán nem az a kérdés, hogy Gyurcsány Ferenc pojáca-e. Nem is az, hogy a menekültügyben mutatott buzgalma okán hős-e. Az sem túl fontos kérdés, hogy e népszavazási kezdeményezés negligálásával éppenséggel nem áruló-e. A valódi kérdés, hogy mi a faszt akar Gyurcsány Ferenc? Már a saját, a parlamentben és a sajtóban elfoglalt helyének mindenkori bebiztosításán túl.
