A szerk.

Hullaevők

A szerk.

"Tegnap megjelent lapszámunkban tévesen írtuk, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma saját halottjának tekinti Gyarmati Fannit, Radnóti Miklós özvegyét, a tárca csupán azt közölte, hogy osztozik a gyászban. Radnóti Miklós özvegyét Budapest Főváros és a XIII. kerület díszpolgárát saját halottjaként a XIII. kerületi önkormányzat búcsúztatja" - áll büszkén a keddi Magyar Hírlapban.

Ilyen korrekt lap ez, ha hibázott, és felhívják rá a figyelmét, beismeri. Beismeri minden cirkalmazás, cafrang nélkül: tényszerűen. Hibáztunk. Mondjuk az lett volna egészen szép, ha elnézést is kérnek a minisztériumtól az inszinuáció miatt, de hát hol van előírva a gyerekszoba ahhoz, hogy jó újságíró/lapszerkesztő legyen valaki. Sehol, a ménkűbe is!

S akkor most tegyük is félre gyorsan minden hajlandóságunkat a történtek rossz tréfákká alakítására, s ne mondjunk olyanokat, hogy megint három napjába tellett reagálni a minisztériumnak, mint Jancsó Miklós esetében ugyebár, csak most fordítva működött a dolog. Visszasajátították, elsajátították maguktól minél messzebb, vigye az ellenzéki önkormányzat, hisz az övék.

Fordítva, de mégis ugyanúgy: gyalázatosan. Tréfák helyett, inkább próbáljuk elképzelni a szituációt: ül az illetékes az Emberi Erőforrások Minisztériumában, és ellenőrzi a sajtót. Mi az, hogy a saját halottunk? Hogy lenne már az?

",A tárca csupán azt közölte, hogy osztozik a gyászban" - írja a Magyar Hírlap. Kinek a gyászában osztozik? A nemzetében? A családéban? Vagy kegyesen megosztozik mindenkivel, tán még Radnótit is sajnálja egy kicsit a tárca?

Semmi másról nincs itt szó, csupán arról, amiről Jancsó esetében is, arról tudniillik, hogy hogyan sikerül néhány alvászavaros, minden reggel csatakos ágyból kikelve rettegő csinovnyiknak kitalálnia, hogy vajon a legfőbb főnök kit tart méltónak arra, hogy az állam, az ő állama a halottjának tartsa.

Hogy ki volt a megboldogult, az veszettül nem számít, csak az, hogy velünk volt-e vagy ellenünk, pontosabban, hogy eléggé velünk volt-e. S ilyen szempontból lett gyanús harmadnapra Gyarmati Fanni, Radnóti Miklós valahai múzsája. Ezért kellett - kérve vagy kéretlenül - helyreigazítani a róla szóló közleményt. Így mérlegre tenni bárki embert, élőt, holtat pedig maga az emberi aljasság legalja. Tetszhet-e a pofája eléggé odafönt? Két héten belül másodszor adja e gyalázatos tempónak tanúbizonyságát az Emberi Erőforrások Minisztériuma. Két héten belül immár második gesztusával adja hajszálpontos jelét végletes züllöttségének. A romlottság piramisjátékának, a regnáló rendszernek magának.

(Mire kitettük a pontot e cikk végére, slusszpoénként az EMMI arról tájékoztatta a hvg.hu-t, hogy ők nem kérték a helyreigazítást. Arról nem nyilatkoztak, hogy végül is sajátjuknak tekintik-e a halottat vagy a Hírlap verziója az igaz, csak nem akarták dobra verni. Így, ha lehet, még szennyesebb az egész.)

Figyelmébe ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után.