Mert ha a szabaddemokratákba annyi ítélőképesség sem szorult, hogy belássák: egy a legjobb pillanataiban is az 5 százalékos küszöbön egyensúlyozó párt szavazótábora nem tud eltartani két 5 százalékosat, akkor meglágyult az agyuk. Ekkor mindenkinek, de legfőképpen a Magyar Hazának a javára tesznek, ha 1. szakadnak, 2. előbb a parlamentből, majd az emlékezetből is kihullanak.
Az SZDSZ helyzetéről, kívánatos politizálásáról az elmúlt hetekben Fodor Gábor is, Kóka János is sokat beszélt. Kóka feltételekhez kötötte a kisebbségi szoc. kormány támogatását (adócsökkentés stb.), Fodor óvatosabb volt, azt mondta (mondja), hogy először a kormánynak kell valamit letenni az asztalra, akkor lehet majd tárgyalni. Az előre hozott választás a pártnak nem érdeke (az MSZP-nek sem); igaz, Fodortól az ellenkezőjét is hallottuk, de az némi rásegítéssel összecsiszolható az előbbiekkel: ti. ha a kormány képtelen épkézláb programmal előállni, az impotenciánál még az idő előtti választás is jobb, s akkor Fodor Orbán Viktorral tárgyalna, hogy az SZDSZ - amely nélkül nemcsak törvényeket nem lehet hozni, de kormányt buktatni sem - milyen garanciák mellett adná áldását az Országgyűlés önfeloszlatásához.
Fodor és Kóka is arra a lehetetlen helyzetre próbált/próbál megoldást találni, amibe a koalíció felelőtlenül és ostobán belepánikolta magát a népszavazás után. Az SZDSZ úgy próbál egyszerre kint és bent is lenni, hogy közben mindenki elhiggye, valójában kint van - Kóka és Fodor nyilatkozatainak is ez a lényege. Csakhogy egy ponton túl ez nem folytatható. A kormány aligha tud olyan programot az orruk alá tolni, amihez a minél gyorsabb és radikálisabb változásokat hirdető ellenzéki pártként a nevüket adhatnák - főleg, hogy az MSZP jól láthatóan kivárásra, az ilyen-olyan eredmények kommunikálására, meg a lassacskán beinduló növekedésre kezdett játszani. Orbán Viktor már most tisztában van ezzel, ugyanis meglehetősen konkrét ötletekkel kezdte bombázni Fodort az előre hozandó választásokról - amire az új elnöknek valamit válaszolni kell. (Másfelől meg ugyan miért kötelezné el magát Orbán jó előre amellett, hogy kétharmados többsége esetén visszafogja alkotmányírói ambícióit?) Fodor tehát a végtelenségig nem bűvészkedhet a szavakkal. De ugyanez lenne a helyzet Kókával is: szigorú arccal hangoztatta adócsökkentési ultimátumát - de ha az MSZP elutasítja, csapdahelyzetbe kerül, mert ő még határozottabban zárkózott el az előre hozott választásoktól.
A kérdés az, hogy a koalíción kívül van-e élet az SZDSZ számára, illetve akár a teljes ciklus esetén is elég ideje arra, hogy fölépítse magát (fél-)ellenzéki pártként. Orbán ezt is látja: a szavazónak legalább egy világos indok kell arra, miért ezt vagy azt a pártot preferálja. 2002 óta az SZDSZ mellett két komoly érv is szólt: csak velük akadályozható meg a jobboldali győzelem (ezért volt sok szocialista szavazójuk 2006-ban), másrészt a párt igenis kellett ahhoz, hogy mondjuk Puch László ne legyen államtitkár. Meglehet, ezt a szabaddemokraták közül sokan nem tartják túl fényes szerepnek, de hát a történelem és az állampolgárok akarata ezt osztotta ki rájuk. (Sokszor még ezt sem bírták eljátszani, lásd a száznapos programok lelkes megszavazását.) A liberálisok elnökjelöltjei az új indokok megfogalmazásával adósak maradtak.
Az SZDSZ előtt ún. konstruktív ellenzéki pártként rendkívül szűk a mezsgye. Akkor is az, ha visszatérne a koalícióba 2010 előtt (már ha az MSZP előtte kormányfőt cserél, hiszen a fodoristák és a kókisták egyetlen dologban egyeznek: hogy Gyurcsányhoz nem térnek vissza). A párt esélye továbbra is az, hogy az MSZP-nek szüksége van rá hosszú távon is - mégpedig önálló pártként -, nélküle esélytelen a jobboldali konglomerátummal szemben. E pillanatban semmi jele, hogy a politikai berendezkedés ezen évtizedes törvényszerűsége változott volna - még akkor sem, ha az érintettek ezt nem képesek, vagy nem akarják belátni.
