Horváth Ágnesnek mennie kell, János, az okokat nem sorolom, előtted is világosak, de maradjunk barátok, a poszt a tiétek, remélem, így megfelel.
Figyelj, Kókusz pajtás, Horváth Ágnest kirúgom, mondd meg a hülye haverjaidnak, ezt üzenem, és ne legyetek meglepődve, világos, hátra arc, leléphetsz.
Óh, kedves János, beh jó, hogy összefutottunk, azon töröm a fejemet mostanában, hogy érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy az egészségügyi minisztérium vezetését hogyan tudnánk megfeleltetni a management science korszerű kutatási eredményeiben megfogalmazódott elvárásoknak, normáknak és követelményeknek, ezen belül is különös hangsúllyal a személyi vezetővel szemben támasztott általános, legmodernebb kihívásoknak, mit szólsz, hozzá, kedves János, ráérsz valamikor a héten erről csevegni?
Hogy szó szerint mi hangzott el, arról legfeljebb Gyurcsánytól és Kókától tudhatnánk meg bármit, és éppen ezért nem is fogunk soha, hacsak ki nem adnak egy közös közleményt a tárgyban, de erre kevés az esély. Miként arról sem lesz fogalmunk, hogy mi volt erre a válasz, jó, majd megbeszélem, és visszaszólok, vagy az, hogy erről még ezért vitázzunk pár szót, vagy hogy el van intézve, kérlekalássan, Feribátyám, vagy az, hogy anyád hogy van, ízlett, csak egy kicsit rágós volt, vagy hogy mi van, nem értem, mit akarsz, Ferenc, beszélj világosan?
Ez az illemtani kérdés csak azért érdekes most, mert első megközelítésben ezen ment szét a koalíció, és lehet, hogy sokadikban is, erre még visszatérünk, bár a válaszról őszintén szólva fogalmunk sincs. Hogy agyonegyeztetve nem lett a dolog, mármint Horváth Ágnes menesztése, az elég nyilvánvaló, és ez a miniszterelnök megbocsáthatatlan hibája, miként az is, hogy Horváth Ágnest nyilvánosan, egy nagy és erre a célra összehívott színielőadás fő műsorszámaként vetette oda a vért szomjazó aktivistáknak. Így nem bánunk legközelebbi és makulátlanul lojális munkatársaink egyikével, akit ráadásul a közösen, hangsúlyozzuk, a közösen elhatározott program gyakorlati megvalósítása során leköpködtek meg elmondtak mindennek, nem alázzuk meg nyilvánosan, hanem megdicsérjük, köszönetet mondunk neki, könnyet morzsolunk el távozásakor. Még akkor sem, ha a munkaviszonyának megszüntetésére jó okunk van - nota bene, azt, hogy a kormány legnépszerűtlenebb miniszterének a népszavazás után távoznia kell állásából, a lelkük mélyén még a szabaddemokraták is elismerik, a menesztés kockázata együtt jár az ilyesfajta állásokkal, Bokros Lajos sem sokáig húzta példának okáért.
Vagy elismerték volna. Talán. Ha az egész úgy zajlik, ahogy az ilyesmi kulturált országokban szokott: zárt ajtók mögött. És akkor nincs ez az egész. Ha ennél a magyarázatnál lehorgonyzunk, a két pártot - elnököstül - gonosz és buta óvodásoknak tanácsos látnunk. Pedig viselkedésbéli hiányosságok miatt mégse kéne szétmennie a kormánykoalíciónak, és az sem járja, hogy felnőtt emberek kizárólag zsigerből legyenek képesek dolgozni, hogy cselekedeteiket kizárólag a másikkal való kicseszés öröme motiválja, és tetteiknek csak a következő lépésig, vagy aznap este hatig tudjanak bármi értelmet tulajdonítani, az azutáni önmagukért már nem állnak jót. Hogy hosszú távú életstratégiájuk a jövő hét elejéig szóljon.
Van sansz arra, hogy ez tényleg így megy? Hogy az egyik hülye lépésből jön a másik, abból a harmadik, és így tovább?
Hohó, de mekkora.
Lehet persze az is, hogy Horváth Ágnes ügye csak a felszín. Gyurcsány szombati beszéde pontos és jó elemzést adott, és bár a "reformok" folytatását ígérte, és ehhez kérte a szocpárt támogatását, a miliő, az SZDSZ ekézése azt sugallta: Gyurcsány vagy nem tudja, mit tegyen, vagy már rég tökmindegy, hogy mit szeretne tenni. Ez utóbbi verziót támasztja alá számos, a szocfrakción elhalt reformkezdeményezés, például a pártfinanszírozási törvény, vagy az energiatörvény, vagy az ingatlanadó, hogy csak a legkézenfekvőbbeket említsük.
Van sansz arra, hogy a miniszterelnököt már rég kinyuvasztották a sajátjai, csak ezt még nem vette észre? Vagy észrevette, és szombati mozgása már ezt mutatta?
Van, mind a kettőre, nem is kicsi.
És arra van-e sansz, hogy a szocialista párt holnap leváltsa a miniszterelnököt? De még mekkora. Az érdekeik azt diktálnák, hogy ezt a tél beállta előtt ne tegyék meg (bár a jövő tavaszi EP-választás kétségkívül bekavar a képbe: előtte talán korai, utána meg túl késő lenne Gyurcsányt lecserélni), vagy még akkor sem, ha a támogatottságuk esetleg növekedne valamelyest, mondjuk úgy 10 százalékot. De az MSZP-frakció szemmel láthatóan pánikban van, olyan pánikban, hogy azt sem veszi észre, hogy Orbán rángatja őket dróton (ne felejtsük el, az eseményeket még csak nem is a március 9-i népszavazás eredménye, hanem az őszi népszavazás fenyegetése indította el), és pánikban az ember képtelen dolgokat is el tud magával hitetni arról, hogy merre van a menekülés útja.
A fenti interpretációk közös következtetése, hogy a koalíció valójában a lejtő tetején mozog, és, hát, nem éppen felfele. Vagy már nem is a tetején: a romlás túl mélyre hatolt. A népszavazásra és a népszavazással való fenyegetésre valóban nehéz lett volna jól reagálni. De hétszentség, hogy nem csak és kizárólag rosszul lehetett. Talán még a sehoggyal is érdemes lett volna próbálkozni. De így, fejvesztve... Szavazóik meg most néznek, hogy lovalják bele valamikori választottaik lépésről lépésre, gesztusról gesztusra, mondatról mondatra magukat, ha te így, én úgy És ez egyre inkább gyorsuló mozgásnak tűnik. Alighanem piszok nehéz lesz megállni. És akkor mit mondjunk a visszakapaszkodásról?
Ha mindenáron szeretnénk valamit, összes maradék jóhiszeműségünket össze kell szednünk.
Rajtunk ne múljék.
A heveny politikai konfliktus a két párt között csak látszólag emésztőrendszeri, valójában ideológiai eredetű. Az SZDSZ liberális, az MSZP szocialista párt. Mindketten a nyugatos fejlődést tartják kívánatosnak, és egy rakás értékük közös. Nagyjából ugyanazt gondolják a parlamenti demokráciáról, az egyéni szabadságjogokról, az állam és az egyház kapcsolatáról, a köztársaság ideológiamentességéről, a külvilághoz fűződő viszonyának jellegéről. Ám az ország átalakításának tempóját és mikéntjét nagyon, végeredményét, a "megreformált" Magyarországot meg eléggé másként képzelik. Eddigi koalíciós éveik alatt e különbségeket mindkettőjük számára elfogadható kompromisszumokban voltak képesek föloldani, nem utolsósorban azért, mert még mindig ők ketten álltak egymáshoz a legközelebb.
Legújabb közös történetük legnagyobb vállalkozása, az egészségügy átalakítása követelte a legnagyobb engedményeket mindkettejüktől. Megegyeztek, és a néhol már hisztérikussá növesztett "civil" ellenállás dacára is fegyelmezetten betartották a megállapodást. Az MSZP és az SZDSZ is sokat tett a közösbe: a szocialisták a hátuk közepére sem kívánták azt, hogy radikálisan belenyúljanak az ellátórendszerbe, így joggal érezhették, hogy átlépték a saját árnyékukat. Népszerűségük soha nem látott mélységbe zuhant, képviselőiknek immár nemcsak a verbális, de némelyiküknek a fizikai erőszakot és megfélemlítést is el kellett szenvedni. Az SZDSZ pedig még inkább gyűlölet tárgya lett a könnyen heccelhető tömegek szemében: magukat polgárinak mondó ellenfeleik két egészségügyi miniszterüket minden elképzelhető módon gyalázták, és nincs nap, hogy ne zsidózná meg hazaárulózná le őket valami féleszű.
Ám a két eltérő ideológiájú párt egy, a mostani koalíció szempontjából fontos kérdésben képtelennek bizonyult az együttműködésre. Mindkettejük érvei racionálisak. Az SZDSZ-é annyiban, hogy van egy kormányprogram, s ha attól eltekintenek, úgy az már nem ez a koalíció. Az MSZP-é annyiban, hogy a jelenlegi környezetben és feltételek közepette még a kompromisszumos pénztártörvény sem tartható tovább. A magánbiztosítóknak a lapzártánkkor még (talán) érvényes törvény szerint 120 milliárdot kéne beleforgatniuk az új szisztémába: nincs az az épelméjű magáncég, amely a jelenlegi politikai hangulatban - jóhiszeműen - kockára tenné 10-15 milliárd forintját. A helyzetet súlyosbítja, hogy az országnak - a kormánynak - mihamarabb döntenie kell az egészségügyi reformnál nagyobb kérdésekben is. A liberálisok szerint csak a radikális adóreform emelheti az általános jólétet, legalább középtávon; ehhez viszont alaposan vissza kell nyesni a szociális kiadásokat. A szocialisták - a kormányfővel együtt, mint azt ő maga szíveskedett a tudomásunkra hozni hétfőn Friderikusznál - úgy vélik, ez méltánytalan és igazságtalan lenne a szegényebb néprétegekkel szemben, és nem is hisznek az operáció áldásos hatásában. A kompromisszum ebben a kérdésben még nehezebb lenne, mint az egészségügyi reforméban, hisz a két társadalomkép, a liberális és a szocialista épp ebben tér el egymástól a leginkább.
Ám még ezek a különbségek sem indokolnák a hosszú távú szövetség felmondását. Szerencsésebb országokban, kiforrottabb demokráciákban minden bizonnyal igen. Itt azért, és csakis azért nem, mert a magyar politikai trafik kínálatának pillanatnyilag kapható másik árucikke ezekre a gazdasági és a társadalmi újraelosztást érintő kérdésekre kizárólag érvénytelen, hazug válaszokat ad; viszont jól körvonalazott, ám annál baljósabb szándékai vannak a két párt - és szavazóik - által osztott demokratikus alapértékek és alapintézmények tekintetében. Orbán az elmúlt napokban arról beszélt, mennyire nagyon szeretne alkotmányozni - mi nem bíznánk rá ezt, ha nem nagyon muszáj.
A felek a szombat óta eltelt napokban kiereszthették a gőzt: az MSZP kiélhette SZDSZ-fóbiáját, a szabaddemokraták pedig végre - végre! - tetszeleghetnek maguk előtt a bátorságukkal, mert meglépték azt, amit tizenkét éve és hat éve - a Tocsik-ügy és a D-209-es botrány idején - nem. (És ami azóta is láthatóan zavarta őket, még ha nem mindig világos is, hogy pontosan mi.)
Ezután jönne a dolog legnehezebb része, amire a magyar politikai életben eddig nincs példa: a kulturált elválás.
És nem pusztán a kisebbségi kormányzás útvesztői miatt mondjuk ezt. A legnagyobb hiba az volna, ha e két párt egyszer s mindenkorra elvetné a további közös munka lehetőségét. Az SZDSZ kis pártként még a közelébe sem kerülhet annak, hogy programját megvalósítsa, ha az MSZP-vel nem tud (most vagy egy vagy két év múlva) megállapodni. Hiszen a két nagy párt közül csak az MSZP az, amelyik valóságos hajlandóságot mutat arra, hogy a szabaddemokratákkal együtt kormányozzon. Az MSZP-nek is szüksége van a liberálisokra, mindenekelőtt a választási matematika miatt - 1998 óta kormányra csak akkor kerülhetett, ha az SZDSZ jól szerepelt. A koalíció az egészségügyet átalakítani hivatott törvény miatt megy most szét. De ha mindent megtenni nem lehet is (ezt az SZDSZ-nek kell belátni), hiba volna semmit sem tenni (ezt az MSZP-nek kell elfogadni). Maradva az egészségügynél: a koalíció számos jó, esetenként az ellenzéki szakértők által is elismert lépést húzott (például a gyógyszerkassza megfogása, a járulékfizetői kör szélesítése). Az ellátórendszer racionalizálása a továbbiakban is folytatódhat; van még tere az értelmes cselekvésnek akkor is, ha nem lesz több pénztár vagy biztosító. Hogy ezt továbbra is koalícióban vagy az SZDSZ külső támogatásával teszi a kormány, akár mindegy is. És már most el lehet kezdeni a gondolkodást arról, vajon mit lehet majd tenni az egészségüggyel, az oktatással, a szociális újraelosztással - hogy legyen mivel kiállni a 2010-es kampányban a választók elé.
