A szerk.

Készpénz és ígéret

A szerk.

„Ellenzéket is váltottunk. Leváltottuk a szocialista párton belül azokat, akik nem akartak változást, akik féltek az elszámoltatástól. Leváltottuk azokat, akik bizonytalankodtak, leváltottuk azokat, akik bármilyen szélsőséges magatartást hirdettek, akik üzleteltek a hatalommal, akiket meg lehetett venni, akiket meg lehetett zsarolni, meg lehetett fenyegetni” – mondta Márki-Zay Péter vasárnap esti győzelmi beszédében a budapesti Anker közben a lelkes publikum előtt.

E szavak rögtön azután hangzottak el, hogy Márki-Zay a civileké mellett a pártok támogatását is megköszönte, kiemelve a balján álló Tóth Bertalant, az MSZP társelnökét, aki úgymond nem Szapolyaiként, lábhoz tett fegyverrel figyelte a mohácsi csatamezőn elvérző Márki-Zayt és csapatát, hanem fegyverrel, felmentő seregként érkezett. A dicséret láthatóan jól esett Tóthnak (valaki biztatóan hátulról a vállára is csapott), ám amikor Márki-Zay az általuk megtisztított (és a beszéd kontextusából következően: tovább tisztítandó) MSZP-ről beszélt, Tóth arcára fagyott a mosoly.

E képsor jól láttatja az ellenzéki oldalon előállt helyzet kuszaságát.

A vasárnap esti eufória előzményei 2018 kora teléig nyúlnak. Az ellenzéki pártok a tavaszi választási kudarc után ekkorra belátták: demokratikus úton csakis teljes összefogással váltható le Orbán és rendszere, másrészt a vágyott sikerhez szélesíteni kell a szavazóbázist azzal, hogy megkísérlik maguk mellé állítani a politizálni hajlandó rendszerkritikus civileket is. Mindkét feltétel elfogadása komoly önkorlátozásra szorította a pártokat. Ennek egyik leglátványosabb jele a „gyurcsányozás” elhagyása, takaréklángra állítása volt – ami, tekintettel arra, hogy az ellenzék többi pártja a volt kormányfővel szemben határozta meg magát, vagy, mint a hajdani Jobbik, puszta létét is Gyurcsány Ferenc eltakarításának a szándékával indokolta, figyelemre méltó kompromisszumként értékelendő. Másfelől Gyurcsány is újra és újra deklarálta, hogy semmiféle kormányzati pozíciót nem kíván a jövőben betölteni, és ennek valóban semmi jelét nem adja azóta sem – ami habitusának, valamint azon ténynek az ismeretében, hogy hosszú évek szívós munkájával a legszervezettebb ellenzéki pártot építette föl, a legkevésbé sem magától értetődő. Az meg mindannyiuktól lemondást igényelt, hogy ebbe a folyamatba beengedjenek kívülállókat – akár annak árán is, hogy így saját embereik eshetnek el országgyűlési vagy önkormányzati mandátumoktól.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Bolond hangszer

Nyilvánvalóan Glenn Gould „bűne”, hogy a zongoristák felesküdtek a dünnyögésre meg a dúdolásra. Gould ugyanis elsőként, majd’ hetven évvel ezelőtt sikerlistás lemezt csinált a Goldberg-változatokból.

Szuperwumen és Wándörmen

A színház jövőjéről humoros vagy éppen keserű utópiákat is közlő, Két ország – két színházi kultúra? című tanulmánykötet egyik írásában (Kovács Bálint jegyzi) egy kőszínházi kolléga így szól a szabadúszóhoz: „Ti, függetlenek, kétszáz éve is azt mondtátok, hogy a szakadék szélén vagytok, aztán valahogy még mindig játszogattok itt-ott. (…) úgy látom, nagyon, nagyon tágas hely az a szakadék széle.”

Mint a vízipisztoly

Az elején szeretni is lehet ezt a történetet, például az esszészerű, érzelmes előhangért: így célozta meg az egyszeri vadászember Hitlert – már a ravaszon volt az ujja –, és aztán ezért nem lőtte le.