Melyik út megyen itt Budára?

A magyar film újra régi fényében ragyog! Sőt, jobb mint valaha, veri a világot. Csak az nem teljesen eldöntött még, hogy ez a Vajna-korszak elmúltának köszönhető, vagy annak az egyelőre ismeretlen zseninek, aki leforgatta a Borkorcsolyát, ezt a gyönyörű, a magyar valóságot teljes mélységben és oly híven ábrázoló, mégis vidám és legyőzhetetlenül optimista, ráadásul alig 22 másodperces remekművet.

Először is helyezzük el az alkotást a műtörténetben, a filmművészet honi Olümposzán. Emlékeznek arra, amikor Bánhidi László berontott a tanácselnökhöz (Mádi Szabó Gábor), hogy a Bódog megbódogult? Tudniillik Páger Antal, az a ravasz paraszt, a Bódog inkább halottnak tettette magát, csak hogy ne kelljen belépnie a téeszbe. A Felmegyek a miniszterhez pont arról szólt, amit a címe ígér, Balogh Bódog elkapta a parlament folyosóján a minisztert (az ifjú Szirtes Ádámot), s kidumált belőle valami menlevelet, hogy aki nem akar, annak nem kell belépnie a tszcs-be – mert így ment ez akkoriban. A lógósok a parlamenti folyosókon sasszéztak, a jóságos miniszter meg futni hagyta őket a téeszesítés elől.

Szép, igaz történet, pont annyira, mint jelenkori változata. A Felmegyek a miniszterhez ugyanis hardcore propagandafilm volt, s minő véletlen, a Borkorcsolya is az. Mit nekünk Jancsó Miklós, Tarr Béla, mégiscsak ebben a műfajban vagyunk a legnagyobbak. A Borkorcsolyában például már fel sem kell menni a miniszterhez, lejön az a nép közé magától. Sőt, maga a miniszterelnök jön le a nép közé – borozni (így csinálom majd Bordeaux-ban is, elvegyülök lazán, jókedvem lesz). Lejön a nép közé, s mint egy közülük, jól elbeszélget velük, morzsákat babrálva egy tál pogácsa, palack borok felett. Lejön a nép közé, és elmondja, hogy adok ám én pénzt, ne ugrájj’, nem most, majd a jövő hónapban, meg majd februárban, ha nem is sokat, inkább keveset. De azt én adom ám! Álljon itt szöveghűen az egész: „Van egy nyugdíjprémium, amit fognak kapni, Feri bátyám. Novemberben egy nyolcvanast, és a következő évben pedig február közepén szerintem meg fog kapni egyhavit. Még azért küzdenem kell kicsit, mert ne kétheti legyen, hanem egyhavi, de rajta vagyunk a szeren. Ott loholok a pénzügy­miniszter nyakán” – hallják ezt a hangot? Látják ezt a szemet? Látják, ahogy a keze jár? (Ezt a „szeren”-t a filmkritikusunk kivágta volna, mert lelövi a poént). A film feléig, az első másfél mondat alatt Orbán Viktor rá sem néz a szerencsétlenre, akihez beszél. Előbb belebámul a pogácsába, aztán bekukkant valahova a sarokba, majd egyes szám első személyből („küzdenem kell” – mármint az alamizsnáért, amit lökök neked) fejedelmi többesre vált, de ki nem billen ebből a leereszkedő tenorból, nyomja immár kényszeresen vigyorogva végig.