Értjük, hogy a kormány kommunikációs utóvédharcot folytat, és megpróbálná beleverni az igenpártiak orrát a saját piszkukba - ha már nem bírtak két évet várni a koalíció leváltásáig (ráadásul így is két évet kell várni, ha nem többet), akkor tessék, álljanak ki a rektorok meg a háziorvosok elé, és győzzék meg őket arról, hogy a vizit- meg a tandíjból származó összeg voltaképpen nem is hiányzik senkinek. És megértjük azt is, ha az orvoskamarai elnököt, Éger Istvánt hallgatva - aki nemrég még jelentéktelennek nevezte a "sarcból" származó bevételeket, most meg azért veri magát, mert a vizitdíj híján ellehetetlenül a háziorvosok helyzete - mindazok fejét elönti a vér, akik képesek a tegnapelőttnél korábbi napokra is visszaemlékezni. (A minap Éger "erkölcstelennek" nevezte, ha neki is meg kellene mondani, kinek-minek a kárára kompenzálják a háziorvosokat és a kórházakat - nemrég még a járulékemelést tartotta a vizitdíj kiváltására alkalmas eszköznek. A lottóötösünk lenne olyan biztos, mint Éger minisztériumi állása az esetleges kormányváltást követően - 1998 után láttunk már antibokrosista diákvezetőket is Orbán-kormányban.)
A kormány mindezek ellenére sem tehet mást: meg kell oldania a háziorvosok és az egyetemek kiesett bevételeinek a kompenzálását. Azért, mert eszköze erre csak neki van, és mert munkaköri leírása szerint neki, és nem az ellenzéknek vagy az AB-nek kell gondoskodnia arról, hogy a háziorvosi szolgálat ne menjen csődbe, és az egyetemeken ne maradjanak el a fejlesztések. Lehetőleg olyan megoldást találjon, ami a vizitdíj meg a tandíj céljaiból legalább néhányat meg bír valósítani. Közben annyiszor idézze föl ellenfelei kártékony demagógiáját, ahányszor csak kedve tartja - de legyen okos, és oldja meg.
Van azonban itt egy ennél súlyosabb dilemma is.
A hírek szerint a szocialista párt vagy visszavonná, vagy alaposan átdolgozná a decemberben, majd az államfői vétó után február elején újra elfogadott pénztártörvényt. Kétségtelen, az ötlet mögött vannak racionális meggondolások is (melyekről részletesen szólunk lapunk belső oldalain). A legsürgetőbbnek a politikai okokat érzik a szocialista pártvezetők. Tartanak az újabb, a több-biztosítós vagy pénztáras modellről szóló népszavazástól, annak kudarcától. Amennyiben az a referendum a múlt hetihez hasonló arányban semmisítené meg a pénztártörvényt, a koalíciónak, vélik, esélye se lenne a föltápászkodásra. Ám ez csak a dolog egyik fele lenne. A pénztártörvény elvetése vagy lényegi módosítása ugyanis a totális megadás gesztusával volna egyenértékű. Amivel önmagában semmi baj nincs - ha a koalíció tényleg ennyire betojt a múlt vasárnapi buktától és az újra magára talált Orbántól. Ám ez esetben azt javasolnánk, ne várjanak őszig, hanem már most dobják be a törülközőt és kérjék a köztársasági elnöktől az új választások kiírását.
De ez csak a dilemma politikai része, és ez tulajdonképpen nem is a mi problémánk.
A mi problémánk az, hogy mi lesz így az egészségügy reformjával? Meg a MÁV-éval, a pártfinanszírozáséval, az adórendszerével? A feketegazdaság kifehérítésével és a monopóliumok letörésével? Sokszor leírtuk már: a pénztártörvény legnagyobb erénye az, hogy biztosan nem ront tovább az egészségügy helyzetén, és esetleg javít rajta. Sokat nem végez el - de legalább meghagyja annak a lehetőségét, hogy kellő tapasztalat és ismeret birtokában a mainál jobb struktúra felé mozdulhasson el az egészségbiztosítás (akár egy, akár több biztosítóval). A közjó szempontjából tehát mindenképpen indokolatlan volna a meghátrálás; és ez a meghátrálás a kormány egyéb törekvéseinek is a szimbolikus és gyakorlati, végső feladása lenne.
Ha már 2006 tavaszán elfelejtettek részletes indoklási szakaszt mellékelni szándékaikhoz, hát próbálják meg e mulasztást pótolni minden adandó alkalommal. Hajtogassák a maguk igazát - hátha ér annyit, mint a hazugság. Az értelmes beszédnek továbbra sincs alternatívája.
