Az igenek és a nemek aránya minősíteni fogja a kormány egész tevékenységét - sugallja a jobboldal, óvatosan persze, hiszen nem lehet biztos a számára sikeres végkimenetelben -, sőt, az igenek magas száma a kormányfő idő előtti távozásához, esetleg rendkívüli választások kiírásához vezet majd, úgy, ahogy hétfőre a kedd, a keddre pedig a szerda következik, kérlelhetetlen törvényszerűséggel. Ha pedig nem, hát nem - de miért ne lenne érdemes próbálkozni vele? És ez a mégoly halvány esély vajon nem teszi-e teljes mértékben érdektelenné, hogy mi a feltett kérdések érdemi tartalma?
Az ellenzékkel nem rokonszenvező közvélemény egy része a népszavazásban - tulajdonképpen a fentiekhez kísértetiesen hasonló módon - Orbán hatalmi manipulációinak sarokkövét és legfontosabb mozzanatát látja. Emlékezetükbe idézik azt, hogy a Fidesz elnöke 2006 szeptemberében saját, párton belüli helyzetének megszilárdítása érdekében kezdett utcai, parlamenten kívüli hadviselésbe a kormány ellen, s amikor ezek első hulláma kudarcot vallott - a Kossuth téri "nagygyűlések" közröhejbe, és az ellenzéki körökben is méltán rettegett orgánumú Pitti Katalin rendszeres önálló előadóestjébe torkolltak -, Orbán a népszavazást mint a kormánypártokra gyakorolt nyomás fenntartásának végső eszközét találta meg. Ebben meghökkentő, sőt ijesztő módon - minden más, a demokrácia házőrzőjének szerepét betöltő intézmény közül - épp az Alkotmánybíróságban talált hű pajtására, amely az alkotmány betűjével és szellemével szembeszáguldva, hovatovább fennállása legbaljósabb döntését hozva meg, a költségvetést is érintő kérdéseket népszavazásra bocsáthatónak minősítette.
Ez a népszavazás tehát színtiszta politikai manipuláció, amely ráadásul a köztársaság olyan alapértékeit és intézményeit cincálja szét, mint a képviseleti demokrácia, az Országgyűlés szuverenitása, a demokratikusan megválasztott kormánynak az alkotmányban meghatározott felelősségi köre, az alkotmánybíráskodás hitele; és persze magát a népszavazást, a közvetlen demokráciát is eleszi. Semmi okom tehát arra, vélheti a dacos polgár, hogy ebben részt vegyek, hogy ezt a szavazatommal legitimáljam. Szórakozzon Orbán a nénikéjével, vagy az Áderével.
Végül pedig a kormányt és az ellenzéket egyaránt kevésre tartó populáció úgy véli, a kérdéseknek azért nincs relevanciájuk, mert "ezek", teljes összjátékban és uniszónóban "azokkal", úgyis ellopnak mindent. Egyik sem különb a másiknál, hogy "itt tart az ország", azért az egész "politikai elit" osztatlan felelősséggel tartozik. Most megint jönnek a hülyeségükkel - én meg menjek el szavazni? Ezeknek?? (Mikor úgyis belefáradtam a rendszerváltásba, ahogy azt oly sokszor hallom magamról? Hogy tisztára le vagyok abálva, álltomban belealszom a rendszerváltásba, az lófasz? Az miért nem érdekli ezeket?)
Mindezen megfontolásokban sok igazság van. Illetve: lehet, amennyiben a közeljövőt érintik. (Még a lopásosban is, amellyel, engedelmükkel, most nem foglalkoznánk, bár kétségkívül kívánatos lenne, ha ezek/azok kevesebbet lopnának.) Ám most mégis amellett fogunk érvelni, hogy népszavazási kérdéseket érdemes és szükséges betű szerinti tartalmuk alapján mérlegre tenni. Hogy nincs más választásunk, mint a feltett kérdéseken gondolkodni.
Ez a lap számos alkalommal kifejtette, hogy miért helyesli ezt a három intézkedést, és miért tartaná, ha eltérő mértékben is, de súlyos következményekkel járónak az eltörlésüket.
A vizitdíj leginkább a háziorvosi jövedelmek kifehérítésének jó eszköze: aki egyszer már fizet 300 forintot számlára, nem érzi majd kötelességének 1000 vagy 2000 forintot az orvos zsebébe csúsztatni anélkül. A kórházi napidíj annak veszi elejét, hogy a kórházak menedzsmentje túlszámlázza szolgáltatásait, s így csapolja az egészségbiztosítási pénztárt: ha a betegnek is fizetnie kell a kórházban töltött időért, nem fogja hagyni, hogy kamu napokat írjanak a kontójára. A kórházak, illetve rendelők számlaadási kötelezettsége segít annak a belátásában, hogy az egészségügy nem ingyenes, és hogy az orvos pénzt kap a gyógyításomért - ez pedig az első lépés lehet afelé, hogy a betegek alávetettsége és kiszolgáltatottsága valamelyest mérséklődjék. Mindez - meg a keletkező 20 milliárdos pluszbevétel, és a túlkereslet visszacsípéséből adódó 40 milliárdnyi megtakarítás - nem kis eredmény. Ám tény, hogy a vizitdíj és a kórházi napidíj bizonyosan nem oldja meg "az egészségügy problémáit" - sem az alulfinanszírozottságot, sem a hálapénzt, sem az ellátás minőségének emelését, s ezért nyilvánvaló az is: a szükséges reform nem merülhet ki ebben.
A tandíjjal némiképp súlyosabb a helyzet. Ezerszer leírtuk ezt is: mélységesen, égbekiáltóan igazságtalannak tartjuk, hogy a középosztály újratermelődését, a magasabb jövedelmű diplomás állások jövendő kedvezményezettjeit a szerényebb jövedelmű rétegek finanszírozzák adóforintjaikból - azok, akik a felsőoktatás jótéteményeiből személyesen sosem fognak részesülni. Kiszámoltuk, hogy a tandíj diákhitellel és a tanulmányi, illetve szociális ösztöndíjakkal kombinált rendszere elejét veszi a szegény, ám tehetséges gyerekek kihullásának a felsőoktatásból. Leírtuk, hogy a tandíj lehetőséget teremt a hallgatónak arra, hogy a pénzéért egyszer majd minőséget követeljen, miként arra is garancia lehet, hogy a diákok ne kényük-kedvük szerint, tetszőleges ideig vegyék igénybe azt a szolgáltatást, amelynek túlnyomó hányadát továbbra is a nagyobb közösség fizeti. Felidéztük, hogy a tandíj mellett legékesszólóbban épp a Fidesz tudott érvelni: egészen addig, amíg 1996 táján fel nem fedezte a tandíjellenes demagógiában rejlő politikai előnyök perspektíváját. E rendszer bukását mindezen okokból katasztrofálisnak, a politikai aljasság, a felelőtlen cinizmus és az önzés diadalának tartanánk. És nem csak azért, mert egy jól kigondolt, már-már működő rendszert omlasztana össze. A tandíjjal elszállna az az esély is, hogy ennek az országnak a lakói valaha meg tudnak egyezni a társadalmi igazságosság legalapvetőbb normáiról.
A népszavazáson tehát nemet mondanánk mind a három kérdésre.
De vajon mit ér a szavunk, az egyetlenegy szavazatunk, ha minden előzetes tudásunk, minden közvélemény-kutatás szerint az igenek mindhárom kérdésben többségben lesznek? És ha elmegyek szavazni, vajon nem segítem-e hozzá a népszavazást az eredményességhez - még ha nemmel voksolnék is mindhárom kérdésre? Nem helyesebb-e, ha otthon maradok, és az eredménytelenségért szorítok?
Legelőször is az utóbbi tévhitet kell eloszlatnunk. Még mindig sokan hiszik azt, hogy a népszavazás eredményessége a részvételi arányon múlik. Pedig nem. Az országos népszavazáson nincs részvételi küszöb. A szabályok szerint az eredményesség kritériuma az, hogy az összes választásra jogosult polgár 25 százaléka és még egy árva szavazat ugyanazt a választ adja a feltett kérdésre. Igent vagy nemet, mindegy, csak egyféle legyen. Ebből következően és ad absurdum a népszavazás akkor is eredményes lesz, ha a 25 százalék + 1 igen szavazat mellett 0 darab nem érkezik az urnákba. Avval tehát, hogy - bár nemmel szavaznék -, nem szavazok, nem tudom meggátolni az igenek győzelmét. (Mint ahogy az igenek győzelmét akkor sem tudom megakadályozni, ha elmegyek: hisz abban öncsalás lenne reménykednem, hogy a nemek győzni bírnak.) A nem felé hajló választópolgároknak tehát nincs befolyásuk arra, hogy eredményes lesz-e a népszavazás, vagy sem. Épp ezért mehetnek el szavazni nyugodt lélekkel: kárt semmiképpen nem tesznek.
Aztán azért kell elmennünk szavazni, mert a feltett kérdésekről gondolunk valamit. Bár biztosan nem tudhatjuk, hogy a népszavazás után a kormány vagy a kormányfő hivatalban marad-e, vagy sem, valószínűbbnek mégis az tűnik, hogy a kormányválsághoz még az eredményes népszavazás is sovány lenne. A kormány - ha veszít, ha nyer, ha ikszre hozza - marad. Nem a kormányról fogunk tehát szavazni: s ezért semmi okunk arra, hogy ne a kérdésekre válaszoljunk. Meghallgattuk az érveket és az ellenérveket. Tudjuk, melyik helyes és melyik nem, felismerjük a hazugságot és a demagógiát. Miért ne adnánk hangot a véleményünknek - ha egyszer van?
Aztán azért is elmegyünk szavazni, mert meg vagyunk kérdezve. Gondolhatunk bármit is Orbán motivációiról vagy az Alkotmánybíróság döntéséről, a köztársaság erre hivatott intézményei e három kérdést népszavazásra bocsáthatónak találták; a jogorvoslati lehetőségek kimerültek. Igen, az AB vonatkozó határozatát mi is hátborzongatónak tartjuk, hisz a köztársaság fundamentumait, a képviseleti demokrácia és a felelős kormányzat elvét légiesítették. De a folyamat törvényességét nem kérdőjelezhetjük meg: különben épp ahhoz leszünk hűtlenek és adjuk fel a hitünket benne, amit védeni akarunk. A demokrácia már csak ilyen: születnek benne rossz, sőt az alapjait kikezdő döntések is. Most a kárt, amit más tett benne, csak úgy reparálhatjuk valamelyest, ha szavazunk. Most már csak a nemek magas száma tántoríthatja el azokat, akik e folyamatot - a képviseleti demokrácia kiüresítését - épp a népszavazás segítségével látják megvalósíthatónak. Nem a levegőbe beszélünk: ősszel a Fidesz újabb népszavazásra készül.
Azért is elmegyünk szavazni, mert tiltakozni akarunk ez ellen. És az a nem szavazat, amit a gazdája nem adott le, az nem tiltakozik semmi ellen; az nincs, nem létezik, nem számít. Vagyis dehogynem. Ha az igenek magas száma mellett csak pár százaléknyi nem árválkodik majd, magyarázhat bárki bármit a "józan többség" bojkottjáról. A népszavazás utáni politikai játszmákban a nemre hajlók passzivitása önmaguk ellen fog fordulni. Igen, ez Orbán játéka lett: de aligha van választásunk. Ha - dacból, büszkeségből, állampolgári öntudatból - nem veszünk benne részt, akkor előbb vagy utóbb biztosan veszíteni fogunk.
Ennyit tehetünk.
Az az egy szavazat. Sose volt több.
