A szerk.

Le a sárba

A szerk.

Az olimpia egy bordatöréssel ér fel – mondta kedden Orbán Viktor, s ez volt a tárgyban tett legvisszafogottabb megnyilvánulása, nem is azért, mert nem jelent semmit, vagy csak annyit, hogy fáj, hanem azért is, mert az utómunkák már túljutottak rajta, végzik azt javában szorgos méhecskéi.

Akik persze nem voltak mindig ennyire szorgosak, a népszavazást kezdeményező aláírások (cirka másfél héttel ezelőtti) leadása, illetve a számosságuk egyidejű nyilvánosságra hozatala után napokig nem csináltak semmit, csak álltak támadóállásban, s várták az iránymutatást. Lesték, hogy lesz-e annyira gyáva a királynőjük, hogy másodszor is megfutamodik. Vagy mégis beleáll megvívni az „álmáért”? Ma már tudjuk: nem állt bele, inkább menekülőre fogta. Jó, akkor nem lesz olimpia. Azért, hogy ne legyen népszavazás.

Budapest város önkormányzata nagy valószínűséggel holnap (tehát szerdán) visszavonja olimpiarendezési pályázatát – Orbán Viktor parancsára. E parancsot egy hete úgy kommunikálják, hogy a „kialakult helyzetben” Tarlós István főpolgármester, Borkai Zsolt MOB-elnök és Orbán Viktor miniszterelnök arra jutottak, hogy nemzeti egység híján esélytelenné váltunk a 2024-es „játékok” megrendezését elnyerni. A miniszterelnök szerint e döntés nagy szégyentől mentette meg az országot, mert Párizs és Los Angeles „ronggyá verte” volna Budapestet a rendezésért vívott küzdelemben. A miniszterelnök értelmezése szerint az történt még, hogy egy új SZDSZ összetörte a nemzet álmát. Ezt az értelmezést interpretálja úgy egy hete a komplett kommunikációs hadserege, mérsékelten változatos, ám egyre nekibőszültebb hangon. A nemzeti gyásztól (Trianon ez, tragédia) egy másik kedves régi ismerősünkig, az apák és fiúkozásig terjed körülbelül a tájékozódási horizont. Egy mondatba sűrítve: a hazaáruló Soros-unokák idegen ügyek szolgálatában lerombolták a nemzet e nagy álmát. Ebből persze minden szó hazugság, kivált a nagy nemzeti álom. Hiszen a legutolsó közvélemény-kutatás szerint a magyarok ötvenhét százaléka egyáltalán nem akar budapesti olimpiát.

Nem a nemzet, Orbán Viktor akart budapesti olimpiát, s azon követői, akik egzisztenciálisan függenek tőle, illetve azok, akiknek ha azt mondaná (mondja is), hogy ugorjatok a kútba, már ugranának (ugranak) is. Orbán Viktor láz­álma volt az olimpia, s engedjük meg neki, hogy tényleg volt ilyenje; feltehetően stadionokkal is a futballmániája miatt szórta tele az országot, a menet közben elszökő költségek iránt érzett mély vonzalmai miatt építtethetett volna utakat, vasútvonalakat, várat, bármit. De ez semmin nem változtat, legkevésbé azon, hogy a nagy kommunikációs nekibuzdulás valójában az elmúlt évtizedben megszokottól gyökeresen eltérő belpolitikai szituációt próbálja eltakarni, félremagyarázni, láthatatlanná tenni, de legfőként valahogy visszafordítani. A pártközpont ezt újabb nemzeti konzultációval igyekszik elérni, utcai harcosaik pedig politikai ellenfeleik élénk szidalmazásával. A dolgok jelen állása szerint hiába.

Ez az új belpolitikai helyzet pedig abból fakad, hogy Orbán Viktor ismét mert gyáva lenni, s elpucolt a népszavazás elől – ebben a kontextusban pedig az olimpia csak egy szó, ami nem jelent semmit, vagy pont annyit, mint az álom kifejezés.

Magyarország minden fórumon legerősebbnek nevezett pártjának egyszemélyű vezetője, aki miniszterelnökként épp nagy erőkkel a budai Várba iparkodik, rövid időn – egy éven – belül három népszavazást veszített el úgy, hogy kettőre ki sem mert állni, a harmadikat meg ő maga szervezte. Ő szervezte oly módon, hogy megkereste a híveinek legalantasabb érzéseit megmozgató témát, annak jól alákérdezett, s a helyes válasz biztos eltalálása érdekében hosszú időre mozgósította kormánya teljes propagandagépezetét, s temérdek közpénzt felemészteni sem átallott. Majd belebukott.

Három bukott népszavazás pedig egy feddhetetlen kormányzatnak, egy feddhetetlen vezetőnek is sok lenne. De Orbán és kormánya távolról sem feddhetetlen, és távolról sem csupán bordatörést szenvedett az elmúlt napokban. Hanem vereséget, nagy politikai vereséget. E vereség menedzselése vette kezdetét most az alantasnál is alantasabb eszközökkel. Még nem láttunk belőle semmit.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.