A szerk.

Le a sárba

A szerk.

Az olimpia egy bordatöréssel ér fel – mondta kedden Orbán Viktor, s ez volt a tárgyban tett legvisszafogottabb megnyilvánulása, nem is azért, mert nem jelent semmit, vagy csak annyit, hogy fáj, hanem azért is, mert az utómunkák már túljutottak rajta, végzik azt javában szorgos méhecskéi.

Akik persze nem voltak mindig ennyire szorgosak, a népszavazást kezdeményező aláírások (cirka másfél héttel ezelőtti) leadása, illetve a számosságuk egyidejű nyilvánosságra hozatala után napokig nem csináltak semmit, csak álltak támadóállásban, s várták az iránymutatást. Lesték, hogy lesz-e annyira gyáva a királynőjük, hogy másodszor is megfutamodik. Vagy mégis beleáll megvívni az „álmáért”? Ma már tudjuk: nem állt bele, inkább menekülőre fogta. Jó, akkor nem lesz olimpia. Azért, hogy ne legyen népszavazás.

Budapest város önkormányzata nagy valószínűséggel holnap (tehát szerdán) visszavonja olimpiarendezési pályázatát – Orbán Viktor parancsára. E parancsot egy hete úgy kommunikálják, hogy a „kialakult helyzetben” Tarlós István főpolgármester, Borkai Zsolt MOB-elnök és Orbán Viktor miniszterelnök arra jutottak, hogy nemzeti egység híján esélytelenné váltunk a 2024-es „játékok” megrendezését elnyerni. A miniszterelnök szerint e döntés nagy szégyentől mentette meg az országot, mert Párizs és Los Angeles „ronggyá verte” volna Budapestet a rendezésért vívott küzdelemben. A miniszterelnök értelmezése szerint az történt még, hogy egy új SZDSZ összetörte a nemzet álmát. Ezt az értelmezést interpretálja úgy egy hete a komplett kommunikációs hadserege, mérsékelten változatos, ám egyre nekibőszültebb hangon. A nemzeti gyásztól (Trianon ez, tragédia) egy másik kedves régi ismerősünkig, az apák és fiúkozásig terjed körülbelül a tájékozódási horizont. Egy mondatba sűrítve: a hazaáruló Soros-unokák idegen ügyek szolgálatában lerombolták a nemzet e nagy álmát. Ebből persze minden szó hazugság, kivált a nagy nemzeti álom. Hiszen a legutolsó közvélemény-kutatás szerint a magyarok ötvenhét százaléka egyáltalán nem akar budapesti olimpiát.

Nem a nemzet, Orbán Viktor akart budapesti olimpiát, s azon követői, akik egzisztenciálisan függenek tőle, illetve azok, akiknek ha azt mondaná (mondja is), hogy ugorjatok a kútba, már ugranának (ugranak) is. Orbán Viktor láz­álma volt az olimpia, s engedjük meg neki, hogy tényleg volt ilyenje; feltehetően stadionokkal is a futballmániája miatt szórta tele az országot, a menet közben elszökő költségek iránt érzett mély vonzalmai miatt építtethetett volna utakat, vasútvonalakat, várat, bármit. De ez semmin nem változtat, legkevésbé azon, hogy a nagy kommunikációs nekibuzdulás valójában az elmúlt évtizedben megszokottól gyökeresen eltérő belpolitikai szituációt próbálja eltakarni, félremagyarázni, láthatatlanná tenni, de legfőként valahogy visszafordítani. A pártközpont ezt újabb nemzeti konzultációval igyekszik elérni, utcai harcosaik pedig politikai ellenfeleik élénk szidalmazásával. A dolgok jelen állása szerint hiába.

Ez az új belpolitikai helyzet pedig abból fakad, hogy Orbán Viktor ismét mert gyáva lenni, s elpucolt a népszavazás elől – ebben a kontextusban pedig az olimpia csak egy szó, ami nem jelent semmit, vagy pont annyit, mint az álom kifejezés.

Magyarország minden fórumon legerősebbnek nevezett pártjának egyszemélyű vezetője, aki miniszterelnökként épp nagy erőkkel a budai Várba iparkodik, rövid időn – egy éven – belül három népszavazást veszített el úgy, hogy kettőre ki sem mert állni, a harmadikat meg ő maga szervezte. Ő szervezte oly módon, hogy megkereste a híveinek legalantasabb érzéseit megmozgató témát, annak jól alákérdezett, s a helyes válasz biztos eltalálása érdekében hosszú időre mozgósította kormánya teljes propagandagépezetét, s temérdek közpénzt felemészteni sem átallott. Majd belebukott.

Három bukott népszavazás pedig egy feddhetetlen kormányzatnak, egy feddhetetlen vezetőnek is sok lenne. De Orbán és kormánya távolról sem feddhetetlen, és távolról sem csupán bordatörést szenvedett az elmúlt napokban. Hanem vereséget, nagy politikai vereséget. E vereség menedzselése vette kezdetét most az alantasnál is alantasabb eszközökkel. Még nem láttunk belőle semmit.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.