Pánikban

Matolcsy György a múlt szerdán megtartotta rendes, a 2015-ös üzleti évre vonatkozó beszámolóját az Országgyűlésben: tájékoztatott a vezetése alatt álló Magyar Nemzeti Bank nagyszerű sikereiről. Harmonikus összehangoltság és összehangolt harmónia a kormánnyal, lazító-kedvező, lazítón kedvező és kedvezőn lazító monetáris politika, és giling-galang üzleti környezet, és kreatív jegybanki himpilimpi, és remek, remek és remek – mindenki azt kapta, amit várt. Hanem ami ezek után, felszólalásának záró részében következett. Az mi lehetett?

Az elnök úr a 2015 eleji brókercégcsődök valódi történetébe engedett vérfagyasztó bepillantást. Ezt a történetet most megpróbáljuk rekonstruálni, bár mi is tudjuk, és önök is, hogy hősies küzdelmünk végén el fogunk bukni.

Matolcsy azt állította, hogy a brókercégek bedőlésének forgatókönyvét az Egyesült Államok nagykövetsége dolgozta ki valójában (bár az Egyesült Államokat nem nevezte meg), mégpedig azért, hogy ezzel megbuktassa a kormányt és a jegybankot, illetve azért, hogy a jegybankot felhasználva megbuktassa a kormányt. (Matolcsy mind a kettőt mondta, bár hogy egy jegybankot hogyan is lehetne „megbuktatni”, azt azóta sem látjuk tisztán.) A jegybank ugyanis májusban leplezte volna le, és teljes mértékben önerőből a csaló brókercégeket – ellenberger a „titkosszolgálati és katonai forgatókönyv” szerint mindennek korábban kellett megtörténnie. Mégpedig azért, és nem másért, mert a baráti és szövetséges ország, az anyja úristenit neki, a kormánybuktatást áprilisra fundálta ki! A kormánybuktatás eszköze a mesterségesen keltett bankpánik lett volna, amit a brókercégek csődje pöccent be, s ezért az összeesküvők „segítettek a jegybanknak, hogy még időben, áprilisban lehessen bankpánik Magyarországon!” – mondotta az elnök gunyoros éllel a hangjában. És lett is bankpánik – folytatta Matolcsy –, vagy­is mégsem lett, „mert a magyar polgárok – és köszönet érte a magyar családoknak! – józanok maradtak, a jegybank és a kormány szövetsége pedig működött.”

Mindezek hallatán az egyértelmű ok-okozati összefüggéseket, rendezett kronológiát, logikus mozgatórugókat kereső elme döbbenten mered maga elé. Tarsoly Csabát meg a másik májert (akit történetesen Májernak, Májer Zsoltnak hívnak, de ez véletlen egybeesés) tehát az amerikaiak mozgatták be, hogy nyomják fel magukat és cégüket, a Quaestort a jegybanknál február végén? Azzal a titkos céllal, hogy áprilisra összejöjjön a bankpánik – és ne májusban a jegybank buktassa le őket, amikor nyilván nem lett volna bankpánik? De hát áprilisban sem volt bankpánik…? Vagy volt? (Vagy titkos bankpánik lehetett az áprilisi? Amiről nem tudott senki?) Egyáltalán, a Quaestor csődje hogyan lett volna képes bankpánikot okozni? Bankpánik idején a betétesek megrohanják a bankot, mert azt hiszik, okkal vagy ok nélkül, hogy a bank pillanatokon belül csődbe megy, és ők inkább kivennék a pénzüket; az igazi bankpánikban az emberek az összes bankból ki akarják venni a pénzüket, mert azt hiszik, hogy ez a mindjárt csődbe menő bank magával rántja az ő bankjukat is. A Quaestor viszont nem bank volt, hanem – nevezzük így – brókercég, és bankoknak nemigen tartozott, tehát valódi bankpánikot sem tudott volna okozni. Ja, a károsultak megpróbálták kivenni a pénzüket – ami nem volt – a Quaestorból, de erről hamar letettek, és hazamentek: ez nem bankpánik. De akkor miért bazírozták a Quaestorra a bankpánikos kormánybuktatást az amerikaiak? Mert hülyék? De akkor hogy jönnek a képbe a bankpánikot, majd kormánybuktatást a józanságukkal megakadályozó polgárok, a magyar családok, a jegybank és a kormány szövetsége? Hogyan akadályozták meg hősleg azt, amit nem is kellett megakadályozni? A magyar családok is hülyék lennének…?

De ne raboljuk tovább egymás idejét, céltalan tovább játszani az álhülyét. Jegybankelnöki beszámoló címén Matolcsy összefüggéstelen szavak és félmondatok kupacát öntötte a parlament elé. Története nemhogy az első szótól az utolsóig hazugság volt, de semmilyen szinten nem állt össze, a tartalmi koherencia legalapvetőbb követelményeinek sem tett eleget. Az azonnal kínálkozó tanulság ebből az lehetne, hogy az elnök elmeháborodott, és ez milyen szomorú, meg hogy minden, kicsit is normális országban annyit igazán elvárhatnának a polgárok egy ilyen magas posztot betöltő személytől, hogy legalább közelítőleg, foltokban legyen értelme annak, amit mond, és ha még az igazsághoz is van köze, az már tényleg csak bónusz. És hogy szegény Magyarországnak még ilyen sem jutott, csak egy agyalágyult.

De ez elhamarkodott következtetés lenne. Matolcsy távolról sem olyan ostoba, mint amennyire gátlástalan, s amilyen erős képességei vannak az önérvényesítéshez. „A jegybank nem felelős, hanem a jegybank leplezte le a csalásokat” – ez volt expozéjának kulcsmondata, s valósággal elcsuklott ekkor a hangja. Csakhogy ez nem igaz: a jegybank, illetve a vele intézményesen is összeforrott pénzügyi felügyelet nem leplezett le lószart sem. A Quaestor, meg a másik, kisebb pilótajátékos azért dőlt meg, amiért előbb-utóbb minden pilótajáték megdől: az új belépők pénze nem volt elég ahhoz, hogy a régi ügyfelek járandóságait kifizessék. A Matolcsy vezette pénzügyi felügyelet pedig akkor értesült erről a tényről, amikor a két cégvezető ezt a tudomására hozta. Addig a szervezet épp úgy nem vette vagy nem akarta észrevenni a Buda-Cash meg a Quaestor üzelmeit, mint az elődei; nem hogy a képtelenül magas, nyolcszázalékos hozam ígérete nem tűnt fel a piacot felügyelő hatóságnak, de korábban még bankolásra is adtak engedélyt Tarsolynak.

A jegybank felelőssége a Quaestor-csődben (ami távolról sem kizárólagos) nem csak azért lehet kellemetlen Matolcsynak, mert vagy harmincezer károsult siratja a pénzét, vagy azért, mert ez a felelősség nyilvánvaló az iparágban és azon túl is, hovatovább mindenki előtt, aki olvas még híreket, vagy azért, mert ez a felelősség a Tarsoly-per miatt akkor is felmerül majd néha, és még hosszú ideig, ha az ügyészségnek speciel esze ágában sincs firtatni. De e mulasztás kellemetlen helyzetbe hozta Matolcsy főnökét is. Ha a jegybank illetékesei jól végzik a munkájukat, és idejekorán értesülnek a fenyegető csődről, és nem a fizetésképtelenség bekövetkezése után kell őket riasztani, akkor kisebb lett volna a felfordulás és a politikai botrány is. Nem kellett volna például a kormányfőnek is egy picit megégetnie magát azzal, hogy a csőd nyilvános bejelentése előtt utasít bizonyos állami szerveket a Quaestornál tárolt összegek visszaszipkázására. De az se hiányzik senkinek, hogy Tarsoly a tárgyaláson szanzsén a Szijjártónak folyósított ilyen-olyan összegekről káráljon.

Még ha elsőre a borult elme fantazmagóriájának tűnik is, Matolcsy a meséjét inkább fedezéknek és önvédelemnek szánta, melyben a hatást épp a váratlan, már-már sátáni dimenziók, a túl harsány színek szavatolják. A jenkik machinációi jól illenek a kormány által is nyomott, hasonló történetekhez. A kormányoldalon biztos lesz, aki elhiszi – aki meg nem, az is tudni fogja, hogy ezentúl mit kell hinnie. Nem túl épületes sztori még így sem, ez faktum – de a romlottságot akkor se keverjük össze a gyengeelméjűséggel.