A szerk.

Pánikban

A szerk.

Matolcsy György a múlt szerdán megtartotta rendes, a 2015-ös üzleti évre vonatkozó beszámolóját az Országgyűlésben: tájékoztatott a vezetése alatt álló Magyar Nemzeti Bank nagyszerű sikereiről. Harmonikus összehangoltság és összehangolt harmónia a kormánnyal, lazító-kedvező, lazítón kedvező és kedvezőn lazító monetáris politika, és giling-galang üzleti környezet, és kreatív jegybanki himpilimpi, és remek, remek és remek – mindenki azt kapta, amit várt. Hanem ami ezek után, felszólalásának záró részében következett. Az mi lehetett?

Az elnök úr a 2015 eleji brókercégcsődök valódi történetébe engedett vérfagyasztó bepillantást. Ezt a történetet most megpróbáljuk rekonstruálni, bár mi is tudjuk, és önök is, hogy hősies küzdelmünk végén el fogunk bukni.

Matolcsy azt állította, hogy a brókercégek bedőlésének forgatókönyvét az Egyesült Államok nagykövetsége dolgozta ki valójában (bár az Egyesült Államokat nem nevezte meg), mégpedig azért, hogy ezzel megbuktassa a kormányt és a jegybankot, illetve azért, hogy a jegybankot felhasználva megbuktassa a kormányt. (Matolcsy mind a kettőt mondta, bár hogy egy jegybankot hogyan is lehetne „megbuktatni”, azt azóta sem látjuk tisztán.) A jegybank ugyanis májusban leplezte volna le, és teljes mértékben önerőből a csaló brókercégeket – ellenberger a „titkosszolgálati és katonai forgatókönyv” szerint mindennek korábban kellett megtörténnie. Mégpedig azért, és nem másért, mert a baráti és szövetséges ország, az anyja úristenit neki, a kormánybuktatást áprilisra fundálta ki! A kormánybuktatás eszköze a mesterségesen keltett bankpánik lett volna, amit a brókercégek csődje pöccent be, s ezért az összeesküvők „segítettek a jegybanknak, hogy még időben, áprilisban lehessen bankpánik Magyarországon!” – mondotta az elnök gunyoros éllel a hangjában. És lett is bankpánik – folytatta Matolcsy –, vagy­is mégsem lett, „mert a magyar polgárok – és köszönet érte a magyar családoknak! – józanok maradtak, a jegybank és a kormány szövetsége pedig működött.”

Mindezek hallatán az egyértelmű ok-okozati összefüggéseket, rendezett kronológiát, logikus mozgatórugókat kereső elme döbbenten mered maga elé. Tarsoly Csabát meg a másik májert (akit történetesen Májernak, Májer Zsoltnak hívnak, de ez véletlen egybeesés) tehát az amerikaiak mozgatták be, hogy nyomják fel magukat és cégüket, a Quaestort a jegybanknál február végén? Azzal a titkos céllal, hogy áprilisra összejöjjön a bankpánik – és ne májusban a jegybank buktassa le őket, amikor nyilván nem lett volna bankpánik? De hát áprilisban sem volt bankpánik…? Vagy volt? (Vagy titkos bankpánik lehetett az áprilisi? Amiről nem tudott senki?) Egyáltalán, a Quaestor csődje hogyan lett volna képes bankpánikot okozni? Bankpánik idején a betétesek megrohanják a bankot, mert azt hiszik, okkal vagy ok nélkül, hogy a bank pillanatokon belül csődbe megy, és ők inkább kivennék a pénzüket; az igazi bankpánikban az emberek az összes bankból ki akarják venni a pénzüket, mert azt hiszik, hogy ez a mindjárt csődbe menő bank magával rántja az ő bankjukat is. A Quaestor viszont nem bank volt, hanem – nevezzük így – brókercég, és bankoknak nemigen tartozott, tehát valódi bankpánikot sem tudott volna okozni. Ja, a károsultak megpróbálták kivenni a pénzüket – ami nem volt – a Quaestorból, de erről hamar letettek, és hazamentek: ez nem bankpánik. De akkor miért bazírozták a Quaestorra a bankpánikos kormánybuktatást az amerikaiak? Mert hülyék? De akkor hogy jönnek a képbe a bankpánikot, majd kormánybuktatást a józanságukkal megakadályozó polgárok, a magyar családok, a jegybank és a kormány szövetsége? Hogyan akadályozták meg hősleg azt, amit nem is kellett megakadályozni? A magyar családok is hülyék lennének…?

De ne raboljuk tovább egymás idejét, céltalan tovább játszani az álhülyét. Jegybankelnöki beszámoló címén Matolcsy összefüggéstelen szavak és félmondatok kupacát öntötte a parlament elé. Története nemhogy az első szótól az utolsóig hazugság volt, de semmilyen szinten nem állt össze, a tartalmi koherencia legalapvetőbb követelményeinek sem tett eleget. Az azonnal kínálkozó tanulság ebből az lehetne, hogy az elnök elmeháborodott, és ez milyen szomorú, meg hogy minden, kicsit is normális országban annyit igazán elvárhatnának a polgárok egy ilyen magas posztot betöltő személytől, hogy legalább közelítőleg, foltokban legyen értelme annak, amit mond, és ha még az igazsághoz is van köze, az már tényleg csak bónusz. És hogy szegény Magyarországnak még ilyen sem jutott, csak egy agyalágyult.

De ez elhamarkodott következtetés lenne. Matolcsy távolról sem olyan ostoba, mint amennyire gátlástalan, s amilyen erős képességei vannak az önérvényesítéshez. „A jegybank nem felelős, hanem a jegybank leplezte le a csalásokat” – ez volt expozéjának kulcsmondata, s valósággal elcsuklott ekkor a hangja. Csakhogy ez nem igaz: a jegybank, illetve a vele intézményesen is összeforrott pénzügyi felügyelet nem leplezett le lószart sem. A Quaestor, meg a másik, kisebb pilótajátékos azért dőlt meg, amiért előbb-utóbb minden pilótajáték megdől: az új belépők pénze nem volt elég ahhoz, hogy a régi ügyfelek járandóságait kifizessék. A Matolcsy vezette pénzügyi felügyelet pedig akkor értesült erről a tényről, amikor a két cégvezető ezt a tudomására hozta. Addig a szervezet épp úgy nem vette vagy nem akarta észrevenni a Buda-Cash meg a Quaestor üzelmeit, mint az elődei; nem hogy a képtelenül magas, nyolcszázalékos hozam ígérete nem tűnt fel a piacot felügyelő hatóságnak, de korábban még bankolásra is adtak engedélyt Tarsolynak.

A jegybank felelőssége a Quaestor-csődben (ami távolról sem kizárólagos) nem csak azért lehet kellemetlen Matolcsynak, mert vagy harmincezer károsult siratja a pénzét, vagy azért, mert ez a felelősség nyilvánvaló az iparágban és azon túl is, hovatovább mindenki előtt, aki olvas még híreket, vagy azért, mert ez a felelősség a Tarsoly-per miatt akkor is felmerül majd néha, és még hosszú ideig, ha az ügyészségnek speciel esze ágában sincs firtatni. De e mulasztás kellemetlen helyzetbe hozta Matolcsy főnökét is. Ha a jegybank illetékesei jól végzik a munkájukat, és idejekorán értesülnek a fenyegető csődről, és nem a fizetésképtelenség bekövetkezése után kell őket riasztani, akkor kisebb lett volna a felfordulás és a politikai botrány is. Nem kellett volna például a kormányfőnek is egy picit megégetnie magát azzal, hogy a csőd nyilvános bejelentése előtt utasít bizonyos állami szerveket a Quaestornál tárolt összegek visszaszipkázására. De az se hiányzik senkinek, hogy Tarsoly a tárgyaláson szanzsén a Szijjártónak folyósított ilyen-olyan összegekről káráljon.

Még ha elsőre a borult elme fantazmagóriájának tűnik is, Matolcsy a meséjét inkább fedezéknek és önvédelemnek szánta, melyben a hatást épp a váratlan, már-már sátáni dimenziók, a túl harsány színek szavatolják. A jenkik machinációi jól illenek a kormány által is nyomott, hasonló történetekhez. A kormányoldalon biztos lesz, aki elhiszi – aki meg nem, az is tudni fogja, hogy ezentúl mit kell hinnie. Nem túl épületes sztori még így sem, ez faktum – de a romlottságot akkor se keverjük össze a gyengeelméjűséggel.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.