Ilyen hírek persze időről időre felbukkannak – a rendvédelmiek hagyományosan a közszféra legsanyarúbb sorsú munkavállalói közé tartoznak –, ám az elmúlt években érzékelhetően gyakoriabbak lettek. Tavaly nyáron heteken keresztül téma volt a rendőrök pályaelhagyása, a végén az Országos Rendőr-főkapitányságnak közleményben kellett biztosítani mindenkit arról, hogy a rendőrség „feltöltöttsége” majd’ százszázalékos, a feladatait maradéktalanul ellátja. Amúgy valóban nagy mozgás volt (körülbelül 1700 ember távozott), aminek a „természetes fluktuáción” kívül egyértelműen oka volt az a belengetett (hatályba aztán mégsem lépett) jogszabályváltozás, mely szerint 2019. január 1-től például a túlórát nem pénzben, hanem szabadnapokban egyenlítenék ki. Márpedig hosszú ideje evidencia, hogy elfogadható mértékű havi fizetést túlóra nélkül (és számos esetben másodállás vállalása nélkül) aligha tud összeszedni egy rendőr.
A mostani helyzetet a korábbiaktól az elkeseredettség mértéke különbözteti meg. Egy fegyveres testületnél hovatovább lázadásként is értelmezhető, hogy az esetleges retorziókra és az elvárt „fegyelemre” fittyet hányva rendvédelmi dolgozók sora töltötte fel egy közösségi oldalra fizetési kimutatását nyomozótól a járőrvezetőig, baleseti helyszínelőtől a börtönőrig, pályakezdőtől a több évtizede szolgáló munkatársig. Ezek a papírok leginkább arról tanúskodnak, hogy a propagandában nagyszerűen hangzó rendőri életpályamodell a valóságban nem hozott érdemi változást a „kedvezményezetteknek”; a pálya perspektívátlansága változatlan, ahogyan az is, hogy a vezetés (vagyis az állam) továbbra is, immár évtizedek óta a türelmüket kéri helyzetük rendezéséig.
Bár az elkeseredettség fő oka az anyagi megbecsülés hiánya (ne feledjük, a rendvédelmiek korkedvezményes nyugdíjazásának lehetőségét már az első Orbán-kormány megszüntette), egy rendőrnek az utóbbi években mással is szembesülnie kell. A politikától sosem állt távol a rendőrség befolyásolása, ám ez 2010 óta minden korábbinál erősebb. A politikához, elsősorban is az állampárthoz köthető ordítóan gyanús ügyekben vagy nem is léphetnek a nyomozók, vagy mondvacsinált ürüggyel kell lezárni munkájukat, lehetőleg „bűncselekmény hiányában”. A rendőröknek nemegyszer tétlenül kell szemlélniük, ahogyan a kormányzó párthoz kötődő nem hivatalos „rendfenntartók” végzik el az ő munkájukat – sőt, mint az a városligeti tiltakozások során egynémely erőszakoskodásnál, vagy tavaly decemberben a tévészékháznál megtörtént, még jó arcot is kell vágniuk a „biztonsági emberek” önbíráskodásához. A papíron még létező szólás- és gyülekezési szabadság jogával élő embereket, sokszor diákokat kell előállítaniuk nevetséges indokok alapján; hajléktalanokat kell vegzálniuk a kormány gyűlöletpropagandájának szolgálatában, ellenzéki és civil aktivistákat, politikusokat kell basztatniuk minden különösebb indok nélkül; vagy éppen más bőrszínű embereket kell(ene) verniük a határon.
A jogállami normák szerint dolgozó rendvédelem a jól működő demokratikus berendezkedés fontos eleme. A rendőrség ellehetetlenülése éppúgy a magyar állam szétesésének, diszfunkcionalitásának látványos példája, ahogyan a rothadó egészségügy és a lejtőre állított közoktatás is.
