Ezek az ellenzéki demonstrációk, melyek időnként több tízezer résztvevővel zajlanak, politikai értelemben kissé fókusztalannak tűnnek, de néhány alapvető általános demokratikus norma követelése épp elegendő a remény életben tartásához. (Úm. nem elcsalt választások, semleges közmédiumok és állami intézmények, a kormányzati erőszak megfékezése, és a többi.) A 2000 (Slobodan Milošević bukása) és 2012 (Vučić hatalomra kerülése) közötti, többé-kevésbé demokratikus politikai élet hajótöröttjei, egykor szebb napokat látott, s azóta részben önhibájukból diribdarabokra hullott pártocskák, szakmai- és szakszervezetek meg a soviniszta szélsőjobb alkotják a „politikai” szárnyát, a polgárság, legfőképpen a városi értelmiség és – főként – egyetemisták, diákok szolgáltatják a lelkes tömeget. Ők mutatják Szerbia demokratikus, bátor, szebb arcát.
Ám ha a tüntetések politikai kifutására, azaz a szerb politika valamiféle hamari demokratizálására, uram bocsá’ a békés hatalomváltásra vajmi szerények is a kilátások (hisz választások legközelebb jó sokára lesznek), azt sem állíthatjuk, hogy ez a tömegmozgalom semmiféle veszélyt nem jelent az egyébként egyre durvuló Vučić-rezsimre. Elvégre az a demokratikus politikai alternatíva, amely kikényszerítette Milošević 2000-es, zajos bukását, s utána átvette az ország irányítását, az 1996–97-es, a mostanihoz sokban hasonlító tüntetéssorozaton kovácsolódott ki. S hogy a Vučić-kormány csöppet azért tart a tüntetőktől, azt épp a múlt pénteki ellen-nagygyűlésükbe fektetett nagy energiák bizonyítják. (Szó se róla, a jól szervezett buszoztatásnak és a médiakampánynak hála, jóval többen is voltak ezen, mint az előtte szombaton tartott, ugyancsak népes ellenzéki felvonuláson.) Bármennyire is kikezdhetetlennek tűnik Vučić rendszere, az ember nem lehet elég óvatos.
De mit keresett, s kinek a társaságában ezen a színpadon – több mint százezer kormányhű demonstráló előtt, a szerb nacionalista orgia és a durva belszerb konfliktus kellős közepén – a mi képviseletünkben fellépő Szijjártó?
Vučić mellett felszólalt a külügyminiszter, a szocialista párti Ivica Dačić is. Orációjuk saját kormányzásuk szédelgő feldicsérésén, s persze masszív hazaszeretetük erőteljes lóbálásán kívül alig tartalmazott bármi kézzelfoghatót – ám jelen hozzászólásunk kétségkívül tendenciózus irányultsága nem teszi lehetővé, hogy ne emlékezzünk meg e két főszereplő előéletéről is. Ivica már a 90-es évek elején a Szerbiai Szocialista Párt emelkedő csillaga, s nyolc éven át a párt szóvivője. A horvátországi és boszniai háború sűrű évei ezek, melyek során a kormányzó SZSZP a Szerbia szomszédai ellen folytatott katonai agressziójának vezető ereje, s Csonka-Jugoszlávia első emberét Slobodan Miloševićnek hívják – ő később, 2006-ban emberiesség elleni és háborús bűntettek vádlottjaként fog elhalálozni a hágai Nemzetközi Törvényszék scheveningeni börtönében. Ugyancsak a Milošević-rezsimet szolgálta Aleksandar is – ő a koalíciós partner Radikális Párt képviseletében 1998 és 2000 között a tájékoztatási miniszter felelősségteljes posztján dolgozott a demokratikus nyilvánosság ledarálásán és megfélemlítésén.
A Milošević-korszakkal fennálló folytonosságot ily módon mintegy nemcsak politikai credójukban, de személyiségükben is hordozó két férfi mellett a pénteki line-upból figyelmet érdemel még Milorad Dodik, a boszniai Szerb Köztársaság elnöke, és egy obsitos alezredes, Dragutin Dimčevski. Dodik – Putyin és az európai szélsőjobb egyik legkedvencebb házi kedvence – a nagygyűlésen sem rejtette véka alá, hogy célja az uralma alá tartozó országrész kiszakítása Boszniából és Szerbiához csatolása. A napokban például nagy létszámú speciális rendőri erő felállítását kezdeményezte a Republika Srpskában. Ez nem pusztán absztrakt támadás az egységes, nemzetközileg elismert Bosznia-Hercegovina ellen, de nyílt háborús fenyegetés is: a boszniai háborúban a tömeggyilkosságok nem kis részét épp az ilyen szerb rendőri-karhatalmi alakulatok követték el. Az alezredes pedig egy 1999-es szerb–albán összecsapás hőseként lépett fel: a košarei csata a szerb határőrök és a Koszovói Felszabadítási Hadsereg gerillái között zajlott a szerb–albán határon, abban az időben, amikor a NATO épp Szerbia bombázásával állította meg Koszovó albán többségének elűzését és legyilkolását. Csak emlékeztetőül: Magyarország a NATO friss tagjaként részt vett ebben az akcióban – amely NATO most a nagygyűlés szónokai és hallgatósága előtt egyaránt a gyűlölet legfőbb tárgyaként képződött meg.
Azt, hogy Szerbiában az uralkodó egypárt hogyan fűti izzásig a nacionalizmust, hogy megtartsa a hatalmát, s hogy ez hogyan vezet agresszióhoz és háborúhoz, egyszer már megcsodálhatta a világ. De ha a Milošević-rezsim és Vučić rendszere közti analógia, a 90-es évek eleje és a 2010-es évek vége közti párhuzam túlzónak is tűnhet, az eltagadhatatlan, hogy Bosznia szétbarmolása, a szerb irredentizmus ma éppúgy Belgrád hivatalos politikája, mint volt annak idején. Mindez – az észak-koszovói területcserére vonatkozó tervek forszírozásával – ismét lángba boríthatja a Balkánt. A magyar külpolitika Macedóniában egyszer már a háborús uszítók szolgálatába szegődött – Gruevszki bukásával és a görög–macedón történelmi kiegyezéssel, majd Macedónia NATO-tagságával akkor ez a történet jó véget ért.
Bár kezeskedhetne ezért valaki most is.
