Lúzerek

A szerk.

A húsz évvel ezelőtti találkozóra emlékező ülést szerveztek Lakitelken a múlt szombaton. S bár az egykori főszereplők mellett az újabb idők sztárjai is fölléptek - a legnagyobb sikert természetesen Orbán Viktor aratta -, az összejövetel mégis egyfajta időutazásra emlékeztetett.

A húsz évvel ezelőtti találkozóra emlékező ülést szerveztek Lakitelken a múlt szombaton. S bár az egykori főszereplők mellett az újabb idők sztárjai is fölléptek - a legnagyobb sikert természetesen Orbán Viktor aratta -, az összejövetel mégis egyfajta időutazásra emlékeztetett.

A megfelelően kiretusált megemlékezésen előkerült valamennyi, az 1990-1994 közötti kormányzati retorikát hol jobban, hol kevésbé meghatározó elem; mindaz, ami hajdanán oly sok derűs percet szerzett újságolvasónak és -írónak egyaránt. Volt megint - és még mindig - végveszély-előérzet, magyarságdráma, nemzethalál-vízió és a többi. Ám a minőségromlást - még az akkori időkhöz képest is - lehetetlen nem észrevenni. Míg másfél évtizede a Németh László-i szókészlet határozta meg az ilyesfajta szónoklatok stíljét, mára e tematikát végérvényesen a Csurka István-i terminológia uralta el. Az egykor - legalább szavakban, ideákban - demokratikus és európai orientációból napjainkra csak a gonosz összeesküvés-elméletek maradtak, a zabolázatlan gyűlölet, a rendőri nyelvezet ("bűnszövetkezet", "eltakarítani", "velejéig züllött", "maffia" és a többi), mely nemcsak párbeszéd- és kommunikációképtelen, de teljességgel alkalmatlan arra, hogy a körülöttünk lévő világból bármit is érdemben megragadjon. Egy évtizedekig létező közéleti-irodalmi hagyományról és magatartásról - a "népben-nemzetben gondolkodásról" - minden eddiginél tragikomikusabban derült ki annak tökéletes értelmetlensége és anakronizmusa. Az a Magyarország, amit ezek az emberek képzelnek, nincs, nem létezik, hála a sorsnak.

És így is néztek ki: csupa megfáradt, megtört arc. Az "író-politikusok". A rendszerváltás vesztesei, akik egy pillanatra elhitték, hogy a jövő 1990-ben nekik nyílik meg. Most már a saját múltjukra sem igen akarnak emlékezni: máskülönben aligha ünnepelték volna önfeledten Orbán Viktort, azok egyikét, akik 1989-ben a négyigenes népszavazással keresztülhúzták a lakitelkiek politikai kalkulációját, a kimenő állampárt és a korabeli MDF szövetségét a korlátozott demokrácia, a népi szocializmus és Pozsgay Imre államelnöksége jegyében. Az irodalmár, aki egy pillanatra komolyan hitte, hogy miniszterelnök is lehet belőle. A költő, aki kormányfőt talált pártjának és hazájának, majd sértődötten tapasztalta, hogy választottja önálló életre kel. A másik költő, aki művészi tehetségtelensége miatti frusztrációját politikai machinációkban vezette le. A drámaíró, akinek még így, hanyatló szellemi állapotában is legalább szórakoztatóak a hülyeségei. Saját megalapozatlan ambícióik áldozatai, egykori nemzetmentők, akik mostanság beérik csekélyke apanázsokkal is. Mind lejjebb hanyatló pályájukból hiányzik a tragikus bukás megrendítő, emberi nagyságot sejtető mozzanata.

Ha látjuk őket, rájuk csodálkozunk, vagy a fejünkhöz kapunk, uramisten, milyen ország ez, hogy évekig ezekről szólt a politika. A múlt hét végén még egy kicsit itt voltak, holott réges-rég elmentek már.

Figyelmébe ajánljuk

Magyar Péter-Orbán Viktor: 2:0

Állítólag kétszer annyian voltak az Andrássy úti Nemzeti Meneten, mint a Kossuth térre érkező Békemeneten, ám legalább ennyire fontos, hogy mit mondtak a vezérszónokok. Magyar Péter miszlikbe vágta Orbán Viktort egyebek mellett azzal, hogy saját szavait hozta fel ellene. Aztán megjött a Ryanair.

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.