Lúzerek

A szerk.

A húsz évvel ezelőtti találkozóra emlékező ülést szerveztek Lakitelken a múlt szombaton. S bár az egykori főszereplők mellett az újabb idők sztárjai is fölléptek - a legnagyobb sikert természetesen Orbán Viktor aratta -, az összejövetel mégis egyfajta időutazásra emlékeztetett.

A húsz évvel ezelőtti találkozóra emlékező ülést szerveztek Lakitelken a múlt szombaton. S bár az egykori főszereplők mellett az újabb idők sztárjai is fölléptek - a legnagyobb sikert természetesen Orbán Viktor aratta -, az összejövetel mégis egyfajta időutazásra emlékeztetett.

A megfelelően kiretusált megemlékezésen előkerült valamennyi, az 1990-1994 közötti kormányzati retorikát hol jobban, hol kevésbé meghatározó elem; mindaz, ami hajdanán oly sok derűs percet szerzett újságolvasónak és -írónak egyaránt. Volt megint - és még mindig - végveszély-előérzet, magyarságdráma, nemzethalál-vízió és a többi. Ám a minőségromlást - még az akkori időkhöz képest is - lehetetlen nem észrevenni. Míg másfél évtizede a Németh László-i szókészlet határozta meg az ilyesfajta szónoklatok stíljét, mára e tematikát végérvényesen a Csurka István-i terminológia uralta el. Az egykor - legalább szavakban, ideákban - demokratikus és európai orientációból napjainkra csak a gonosz összeesküvés-elméletek maradtak, a zabolázatlan gyűlölet, a rendőri nyelvezet ("bűnszövetkezet", "eltakarítani", "velejéig züllött", "maffia" és a többi), mely nemcsak párbeszéd- és kommunikációképtelen, de teljességgel alkalmatlan arra, hogy a körülöttünk lévő világból bármit is érdemben megragadjon. Egy évtizedekig létező közéleti-irodalmi hagyományról és magatartásról - a "népben-nemzetben gondolkodásról" - minden eddiginél tragikomikusabban derült ki annak tökéletes értelmetlensége és anakronizmusa. Az a Magyarország, amit ezek az emberek képzelnek, nincs, nem létezik, hála a sorsnak.

És így is néztek ki: csupa megfáradt, megtört arc. Az "író-politikusok". A rendszerváltás vesztesei, akik egy pillanatra elhitték, hogy a jövő 1990-ben nekik nyílik meg. Most már a saját múltjukra sem igen akarnak emlékezni: máskülönben aligha ünnepelték volna önfeledten Orbán Viktort, azok egyikét, akik 1989-ben a négyigenes népszavazással keresztülhúzták a lakitelkiek politikai kalkulációját, a kimenő állampárt és a korabeli MDF szövetségét a korlátozott demokrácia, a népi szocializmus és Pozsgay Imre államelnöksége jegyében. Az irodalmár, aki egy pillanatra komolyan hitte, hogy miniszterelnök is lehet belőle. A költő, aki kormányfőt talált pártjának és hazájának, majd sértődötten tapasztalta, hogy választottja önálló életre kel. A másik költő, aki művészi tehetségtelensége miatti frusztrációját politikai machinációkban vezette le. A drámaíró, akinek még így, hanyatló szellemi állapotában is legalább szórakoztatóak a hülyeségei. Saját megalapozatlan ambícióik áldozatai, egykori nemzetmentők, akik mostanság beérik csekélyke apanázsokkal is. Mind lejjebb hanyatló pályájukból hiányzik a tragikus bukás megrendítő, emberi nagyságot sejtető mozzanata.

Ha látjuk őket, rájuk csodálkozunk, vagy a fejünkhöz kapunk, uramisten, milyen ország ez, hogy évekig ezekről szólt a politika. A múlt hét végén még egy kicsit itt voltak, holott réges-rég elmentek már.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.