A húsz évvel ezelőtti találkozóra emlékező ülést szerveztek Lakitelken a múlt szombaton. S bár az egykori főszereplők mellett az újabb idők sztárjai is fölléptek - a legnagyobb sikert természetesen Orbán Viktor aratta -, az összejövetel mégis egyfajta időutazásra emlékeztetett.
A megfelelően kiretusált megemlékezésen előkerült valamennyi, az 1990-1994 közötti kormányzati retorikát hol jobban, hol kevésbé meghatározó elem; mindaz, ami hajdanán oly sok derűs percet szerzett újságolvasónak és -írónak egyaránt. Volt megint - és még mindig - végveszély-előérzet, magyarságdráma, nemzethalál-vízió és a többi. Ám a minőségromlást - még az akkori időkhöz képest is - lehetetlen nem észrevenni. Míg másfél évtizede a Németh László-i szókészlet határozta meg az ilyesfajta szónoklatok stíljét, mára e tematikát végérvényesen a Csurka István-i terminológia uralta el. Az egykor - legalább szavakban, ideákban - demokratikus és európai orientációból napjainkra csak a gonosz összeesküvés-elméletek maradtak, a zabolázatlan gyűlölet, a rendőri nyelvezet ("bűnszövetkezet", "eltakarítani", "velejéig züllött", "maffia" és a többi), mely nemcsak párbeszéd- és kommunikációképtelen, de teljességgel alkalmatlan arra, hogy a körülöttünk lévő világból bármit is érdemben megragadjon. Egy évtizedekig létező közéleti-irodalmi hagyományról és magatartásról - a "népben-nemzetben gondolkodásról" - minden eddiginél tragikomikusabban derült ki annak tökéletes értelmetlensége és anakronizmusa. Az a Magyarország, amit ezek az emberek képzelnek, nincs, nem létezik, hála a sorsnak.
És így is néztek ki: csupa megfáradt, megtört arc. Az "író-politikusok". A rendszerváltás vesztesei, akik egy pillanatra elhitték, hogy a jövő 1990-ben nekik nyílik meg. Most már a saját múltjukra sem igen akarnak emlékezni: máskülönben aligha ünnepelték volna önfeledten Orbán Viktort, azok egyikét, akik 1989-ben a négyigenes népszavazással keresztülhúzták a lakitelkiek politikai kalkulációját, a kimenő állampárt és a korabeli MDF szövetségét a korlátozott demokrácia, a népi szocializmus és Pozsgay Imre államelnöksége jegyében. Az irodalmár, aki egy pillanatra komolyan hitte, hogy miniszterelnök is lehet belőle. A költő, aki kormányfőt talált pártjának és hazájának, majd sértődötten tapasztalta, hogy választottja önálló életre kel. A másik költő, aki művészi tehetségtelensége miatti frusztrációját politikai machinációkban vezette le. A drámaíró, akinek még így, hanyatló szellemi állapotában is legalább szórakoztatóak a hülyeségei. Saját megalapozatlan ambícióik áldozatai, egykori nemzetmentők, akik mostanság beérik csekélyke apanázsokkal is. Mind lejjebb hanyatló pályájukból hiányzik a tragikus bukás megrendítő, emberi nagyságot sejtető mozzanata.
Ha látjuk őket, rájuk csodálkozunk, vagy a fejünkhöz kapunk, uramisten, milyen ország ez, hogy évekig ezekről szólt a politika. A múlt hét végén még egy kicsit itt voltak, holott réges-rég elmentek már.
