Hasonló vezényszóval rontott rá a nemzet új ellenségének hajdanvolt kollégiumi szobatársa az országunk felé igyekvő reménybeli menekültekre (még az is stimmel, hogy egy különös elmezavar okán a miniszterelnök az ország 100 százalékos tulajdonosának képzeli magát). Orbán persze megfontoltabban fogalmaz, de a „Magyarországra nem hozni kellene a bevándorlókat, hanem el kellene őket vinni” fordulatot azért nehéz félreérteni.
A nagy nekibuzdulást mindkét esetben valamiféle váratlan szükséghelyzet lenne hivatott indokolni, csakhogy ez a magyarázat Orbán és a menekültek vonatkozásában kétszeresen is hamis. Hogy ki jogosult nemzetközi védelemre, az nem Orbán Viktor ízlése, hanem a Magyarország által elfogadott és kihirdetett genfi egyezmény alapján dől el. Ha valaki megfelel az egyezmény feltételeinek, be kell fogadnunk, függetlenül attól, hogy mekkora terhet ró az országra, vagy hogy aktuálisan hány sorstársa került szerencsétlen helyzetbe. A fegyveres konfliktus és az üldöztetés természeténél fogva nem egy-egy embert érint; ha egy térségből menekülni kell, jó eséllyel tömegek kelnek útra. Az sem igaz, hogy a magyar kormányt meglepetésként érte a menekülthullám, 2013-ban és 2014-ben is meredeken emelkedett a menedékkérelmek száma, a külügy nyilván követi a háborús híradásokat, lett volna időnk felkészülni az elesettek fogadására. Készült is Orbán és köre, csak éppen nem a segítségnyújtás, hanem a közvélemény mielőbbi megdolgozása lebegett a szemük előtt. A Habony–Finkelstein-művek üzeneteinek legfőbb célja pont a szükségállapot érzetének felkeltése: jönnek a nemzetgazdaságunkon élősködő, fertőzésveszélyt hordozó, lányainkat megerőszakoló idegenek, de a kormány a helyén, a rendkívüli helyzet rendkívüli intézkedéseket sürget!
Hogy itt nem kevesebbről, mint civilizációk összecsapásáról, azonnali kormányzati fellépést megalapozó fenyegetettségről van szó, azt jó előre elmagyarázta a választópolgárnak a bevándorlásról és terrorizmusról szóló, plakátkampánnyal megtámogatott nemzeti konzultáció. A „rendkívüli migrációs nyomásra” hivatkozva nem fogad Magyarország egyetlen menedékkérőt sem a közös uniós politika keretében, sőt a dublini rendelet alapján jogszerűen visszaküldöttek átvételét is felfüggesztettük. A szükségállapot fizikai megtestesítője lesz a gyorsított ütemben készülő, 175 kilométeres, pengés határzár. Ebbe a sorba illeszkedik a menedékjogi törvény augusztus 1-jétől hatályos módosítása és a hozzá tartozó pofás kis kormányrendelet is.
Utóbbi normaszövegek úgy próbálják enyhíteni a Bevándorlási Hivatalra nehezedő nyomást, hogy megengedik a kérelmek 99 százalékának szinte azonnali elutasítását. Augusztustól elfogadhatatlannak számít a menedékkérelem, ha a kérelmező biztonságos harmadik országon átkelve ért a magyar határhoz, márpedig a kormányrendelet értelmében Szerbia biztonságos harmadik országnak minősül. A valóságban persze nem az, a legutóbbi 29 ezer kérelmezőből mindössze 18-nak adott menekültstátuszt. De aggodalomra semmi ok! Az elfogadhatatlan kérelmet beterjesztő menekülőnek teljes három napja lesz bizonyítani, hogy Szerbia az ő egyedi esetében mégsem biztonságos, az elutasítás után bírósághoz is fordulhat, ahol – mit ad isten – gyorsított, nem peres eljárásban hoznak döntést az ügyében.
Benne van a pakliban, hogy a bíróságok rendre felülbírálják majd a hivatal elutasító döntéseit. Lehetséges, hogy Szerbia nem veszi át a menedékkérőket, így kénytelenek leszünk lefolytatni a normális menekültügyi eljárást. Az is megeshet, hogy a strasbourgi bíróság pár év múlva megbünteti Magyarországot az embertelen gyakorlat miatt. De a magyar kormány már azzal is megbocsáthatatlan bűnt követ el, ha csak egy üldözöttet elzár a tisztességes eljárástól. Ezt a jogszabály nemhogy lehetővé teszi, egyenesen valószínűsíti is.
A magyar polgárok egy része áldozatos segítségnyújtással reagál a menedékkérők mind láthatóbb jelenlétére, mások tüntetéseket szerveznek ellenük, vadásznak rájuk. Orbán Viktor és kormánya utóbbiak mellé állt, nemcsak ostoba frázisaival, de immár a törvényeivel is.
