Ha rápillantunk az ország választási térképére, alig találunk járást, amelyet ne ő nyert volna – azt talán mondani sem kell, hogy Pozsony és Kassa minden városrészét és az összes megyét is vitte. S bőven igaz mindez a dél-szlovákiai országrészre is, különös tekintettel a komáromi és a dunaszerdahelyi járásra, ahol döntő többséget alkotnak a magyar szavazók, s ahol egészen a legutóbbi, 2014-es elnökválasztásig nagyon nem így, sőt egészen másként mentek a dolgok.
Nos, a következőképpen: 2014-ben a magyar (és a magyarságára épített programmal kampányoló) elnökjelölt, Bárdos Gyula, az MKP jelöltje Dunaszerdahelyen a szavazatok 51,5 százalékát szerezte meg, míg a későbbi elnök, Andrej Kiska ennek a felét sem, 23,8 százalékot kapott. Komáromban Bárdos 50,1 százalékot ért el, Kiska 26,3-et, erre is mondhatjuk nyugodtan, hogy kétszer annyit kapott a magyar fiú. Ehhez képest a múlt szombaton ez a kampányidőszak jó részében (kivált a finisében) ugyancsak magyar témákkal operáló Bugár Béla és Zuzanna Čaputová vonatkozásában úgy festett, hogy Dunaszerdahelyen 25,25 százaléknyi szavazatot szerzett Bugár, míg Čaputová 54,59-et. Komáromban pedig 21,28-at Bugár és 47,96-ot Čaputová. Vagyis pontosan a visszájára fordult az eredmény, immár a magyar jelölt kapott feleannyi szavazatot, mint a forduló győztese. A további, bár kisebb arányban magyarok lakta járásokban ezek a különbségek most még markánsabbak, holott 2014-ben e helyeken szemrebbenés nélkül szorosnak volt mondható a küzdelem Bárdos és Kiska között. Csak emlékeztetőül: akkor Kiska végül Ficóval futotta le a második fordulót, s az volt az első alkalom, hogy választáson realizálódott, hogy az ország szabadulna már Ficótól – s hol volt akkor még a Kuciak-gyilkosság?!
E döntő választói fordulat okainak keresése előtt mindenképpen szükséges rögzíteni, hogy ez a fordulat együtt járt egy másik, igaz, korábban elindult folyamattal, a magyarok szavazási hajlandóságának csökkenésével. A kilencvenes években, de még az ezredforduló környékén is a dél-szlovákiai körzetek hozták a legmagasabb részvételi arányokat, ám az idei elnökválasztáson már éppen a komáromi járásban volt a legalacsonyabb a választási kedv, mindössze a jogosultak 27,84 százaléka „járult az urnákhoz”. Dunaszerdahely sem lehet sokkal büszkébb a maga 34,08 százalékos részvételi arányával. De már 2014-ben sem nagyon szaggatták az istrángot a magyarok, az első fordulóban 38 és 39 százalék között állt meg a mutató, igaz, akkor országos szinten is csak 43,4 százalék volt a részvétel, most meg 48,74 százalék, tehát az olló nyílása a napnál is világosabb. S a dolog nem intézhető el annyival, hogy a magyarok otthon maradtak, mert tök nyilvánvaló a számukra, hogy nem lesz magyar elnöke Szlovákiának, hiszen öt éve Bárdosnak sem volt a végső győzelemre egy szikrányi esélye sem – nem is azért indult, ahogy most Bugár sem. Bugár most azért, hogy valamelyest felhozza a pártját – nagyon nem sikerült. Összesen 3,1 százalékot szerzett, körülbelül annak is csak a felét, ahogy a pártja áll, holott sokáig – tulajdonképpen egész mostanáig – az járta, hogy a Híd-Most pozíciója elsősorban a pártelnök személyes népszerűségének köszönhető. Ez akár még igaz is lehet, vagy nem az, de mindenképpen baljóslatú jel a Híd jövőjére nézve. Ám nagy valószínűséggel a pártnak nem az elnöke a legnagyobb baja, s az elnöknek sem a pártja, hanem mindkettejüknek ugyanaz: Robert Fico. Pontosabban a részvétel Robert Fico sötét üzelmekkel, a magyarországihoz képest persze jelentősebben kisebb léptékű oligarcházással, EU-ellenességgel, és természetesen a Kuciak-gyilkossággal terhelt kormányzásában. S ennek a mára látható országos ellenszenvvel körülvett kormányzásnak a Híd és Bugár mindvégig eminens résztvevője volt, hovatovább Fico bukása idején a túlélési manőver aktív közreműködőjeként, protagonistájaként. Emlékezzünk csak az első legnagyobb pozsonyi tüntetésre a gyilkosság után, a tiltakozók transzparensein Bugár közvetlenül Fico és Kaliňák Robertek társaságában szerepelt a bűnösök között – az ilyesmi aligha múlik el nyomtalanul. S ha még hozzáadjuk azt, hogy a kormányzati bukást a Pellegrini–Fico cserével elhárító trükközés után Bugár gond nélkül működött együtt velük a továbbiakban is – magát egész odáig ragadtatván, hogy személyesen próbálkozott be Andrej Kiska elnöknél azzal a nagyszerű tervvel, amitől aztán megint dobott egy hátast az egész ország, hogy tudniillik tán Robert Ficót kéne megtenni az alkotmánybíróság elnökének. Képzeljük el egy pillanatra a szitut, Fico kitalálja, hogy hol játszana vissza a nagypályára, s szól, eredj, Béla, menjél Béla, járd ki nekem, s ő megy. Majd megsértődik, amikor Kiska minderről beszámol a nyilvánosságnak, hogy micsoda inszinuáció ez már, hisz csak egy magánbeszélgetés volt. Te, legyen már a Bobby ab-elnök – nyilván így néz ki egy magánbeszélgetés.
De ez csak egy példa. Egy példa arra a mérhetetlen felelőtlenségre, amit Szlovákia két magyar pártja közül a különb művelt. Egy kisebbségi pártnak – látjuk ezt harminc éve az RMDSZ-nél is – mindig döntő fontosságú a kormányzás, sokkal többet lehet elérni kormányon, mint ellenzékben, a Hídnak (mint az RMDSZ-nek) voltak is eredményei, sokáig jól haladt. De közel sem olyan nagyok ezek eredmények, amelyek megérnék az önfelszámolást. Mert most nagyon úgy néz ki a helyzet, hogy a Híd Robert Ficóval együtt mehet a levesbe (és természetesen Bugár is, de annak közel sincs akkora jelentősége). Mert, mint a fent sorolt számokból is tisztán látszik, a szlovákiai magyarok e mostani választáson azt mondták, hogy európaiak akarnak lenni. Nem mellesleg a szlovákok is azt mondták, s ez nagyon rendben is van így.
