Annak a fontolgatása, hogy az elkövető, Brenton Tarrant vajon normális-e, egyelőre meddő elfoglaltságnak tűnik. A bírósági eljárás során nyilván fény derül majd arra, hogy az orvosi normák szerint épelméjűnek minősíthető vagy sem. Azt mindenesetre nem árt felidézni, hogy Anders Breiviket a norvég bíróság végül beszámíthatónak találta, és a christchurch-i tömeggyilkos számára a norvég tömeggyilkos példakép volt. Ezt abból a hetvenpár oldalas kiáltványból tudhatjuk, amit az ausztrál férfi mintegy magyarázatként a gyilkosságot megelőzően pár tucat címre postázott, s amelyből fény derül cselekedetének, ha nem is személyes, pszichopatológiai, de ideológiai indítékaira.
Ez utóbbiak ugyancsak Breivik világképét idézik fel, illetve hát azt a szélsőjobboldali, a fehér felsőbbrendűséget és az iszlám elleni globális, armageddoni harcot hirdető világmagyarázatot, amelynek különféle variációi és leágazásai jó ideje nemcsak az internet legsötétebb bugyraiban és az alt-rightnak nevezett, apdételt nácizmus virtuális és nem virtuális találkahelyein bukkannak fel, hanem itt-ott a maintsream média és politika szélső határvidékein. Sőt, nem csak a határvidékein. Az ausztrál férfi öntörténete szerint Franciaországban utazgatva döbbent rá, hogy a bevándorló muszlim (arab, fekete) népesség kiszorítja, kinépesedi Európából a „keresztény” fehér őslakosokat, hőseit pedig nem máshol, mint a Balkánon találta meg, régi korok olyan szerb, román, magyar hadvezéreiben, akik a terjeszkedő Oszmán Birodalom elleni haditettekben jeleskedtek. Míg Breivik a baloldalt és a „kultúrmarxistákat” jelölte ki az iszlám terjeszkedés szálláscsinálóiként – és ezért ölt meg 69 ifjú norvég szociáldemokratát Utøya szigetén 2011. július 22-én, s még 8 embert Oslóban –, addig Tarrant gyilkos rögeszméi a 80-as, 90-es években uralkodó nagyszerb ideológia szólamait idézik, melyek a boszniai népirtás politikai megalapozásaként szolgálták a gonoszt. Figyelemre méltó az is, hogy az ausztrál gyilkos irományának címét (A Nagy Helyettesítés) egy bizonyos Renaud Camus nevű francia szerző hasoncímű könyvéből vette, mely a francia kultúra megsemmisülésének előszobájaként tekint az iszlám hitű populáció franciaországi térnyerésére (vagy fordítva). (Camus egyébként vállaltan meleg, és korai intellektuális életpályája inkább a baloldalhoz köti – igaz, a „zsidókkal” akadnak szórványos problémái, például az, hogy túlreprezentáltak lennének a francia kultúrában).
S hogy vajon kielégítő magyarázatot ad-e az effajta ideológiai elköteleződés, a belemerülés a náci szubkultúrába 50 ember meggyilkolására? A merénylő személyes élettörténete, az, amit eddig tudunk róla, teljességgel semmitmondó: tornatanárként és konditermi edzőként kereste a kenyerét, s nincs nyoma annak, hogy bármiféle személyes sérelmét akarta volna e borzalmas módon megtorolni, ahogy annak sem, hogy konkrét, közvetlen kapcsolatban állt volna ausztráliai szélsőjobboldali közösségekkel. Nem, attól tartunk, Tarrant nem őrült. Gonosz dolgokban hisz, gonosz összeesküvés-elméletekben és gonosz embereknek. Abban, hogy nincs ártatlan muszlim; miként a tavaly novemberben Pittsburghben 11 embert agyonlövő gyilkos abban hitt, hogy nincs ártatlan zsidó, vagy a charlestoni templomi ámokfutó abban, hogy nincs ártatlan fekete. És Tarrant egyedül volt, ahogy egyedül volt Robert Bowers és Dylann Roof is. Elkeserítő belegondolni abba, hogy mire lehetnek képesek ugyanezek az eszmék, ha egy egész államgépezet áll mögöttük és hirdeti őket, minden adón, minden csatornán, minden óriásplakáton.
