Mit engedhet meg magának ma egy miniszter Magyarországon?

Magyarország kormánya annyit lát helyesnek a nyilvánosság orrára kötni miniszterelnöki minisztere hivatalos útjairól, hogy aszondja: „Lázár János miniszter az utazásaihoz kapcsolódóan szállásdíjat, napidíjat és útiköltséget és egyéb költségeket nem vesz igénybe, így erre vonatkozóan adatot szolgáltatni nem tudunk”. Szép egyenes beszéd, körülbelül annyit tesz: fasz közöd van hozzá, kussoljál!

Pedig Lázár János nagy utazó hírében áll, egészen pontosan nagy titkos utazó hírében. S az is meg lett már üzenve Magyarország népének, különös tekintettel a sajtójára, hogy nem túl szerencsés feszegetni a főminiszter utazásait, mert komplett szerkesztőségeket lehet lenullázni, lapokat taccsra tenni, miként történt ez az origo esetében is. A lap újságírója azt firtatta, hogy mennyiért röpült ide-oda Lázár, s az lett a dologból, hogy a főszerkesztő röpült. Lázár János akkoriban még azért titokzatoskodott az útjait illetően, mert a szigorú és könyörtelen nemzetbiztonsági okok felülírták számára a nyilvánosság mégoly jogos óhajtását is, hiszen aligha hozhatta kellemetlen helyzetbe a vonatkozó információk kiadásával tárgyalópartnereit, ilyet ő soha nem tenne, hisz köztudomású, hogy milyen finom úriember. Egy pillanatra ugyan magunk elé képzelhetjük Lázár János világpolitikai jelentőségű titkos találkáit, mert nyilván elég pszichedelikus élmény. Csak hát ezt a dumát még a bíróság sem ette meg, ezért a miniszterelnöki miniszternek mégiscsak ki kell adnia a londoni, milánói és zürichi utazásainak eltitkolt részleteit – Milánó és Zürich esetében ez a döntés már jogerőre is emelkedett. Nyilván ezek az ítéletek is közrejátszottak abban, hogy a nemzetbiztonsági maszlagról átváltottak erre az önfinanszírozó maszlagra, ami – ha lehet ilyet Lázár esetében mondani – még rosszabb. Nem csupán dumának rosszabb, de tartalmilag is elrettentő hatású, hiszen ha jobban belegondolunk, szerfelett lidérces államkép rajzolódik ki előttünk.

 

Fotó: Kovács Attila / MTI

Lázár János saját maga finanszírozza az utazásait, és nem a szerv, aminek a nevében hivatalos útjain fellép, tudniillik a magyar állam. Ismételjük meg: nem, nem az állam, hanem Lázár János, az ezek szerint főállású magánzó s szabadidős hobbiminiszter. Ahhoz pedig, hogy mit csinál egy hobbiminiszter, kinek mi köze?

Lázár János útjai rövidek, de költségesek, Milánóban épphogy alulról szagolta csak a szállodaszámlája a 600 ezret, zürichi fellépé­sét egyszer így, egyszer úgy vallották be, Londonról meg mindenki tudja, hogy milyen cefet drága, közel egymilláért lehet benne lelakni azt a pár napot. Milyen isteni szerencse, hogy mindezt nem az államnak, a szegény adófizetőknek kell kiköhögnie, hanem jön a tehetős Magánlázár, és csenget.

Miből csenget?

Jaj, ezt bajos megmondani, mert rögtön kiderül, hogy ez a Magánlázár egy ordas nagy hazugság, nincs is olyan, csak Közlázár van. Hiszen Lázár János a fizetését sajnálatos módon az államtól húzza, illetve a bőkezű adófizetőktől, egyebek mellett mint a Miniszterelnökséget hivatásszerűen vezető miniszter. Erre mondhatjuk persze, hogy az útjait családi összefogással, segítséggel állja, de ez már Szijjártó házánál sem jött be, még a legelborultabb rajongóknak sem. Hallottunk már Lázár Jánosról, a sikeres vállalkozóról? A körülrajongott feltalálóról? A legyőzhetetlen pókerjátékosról? A milliárdokért átigazoló focistáról? Nos, ritkán. Vagy inkább soha. Annál többször ilyen-olyan közhivataláról, illetve kar­órájáról, kisded gyermeke szép lakásáról.

Ugyanakkor Lázár János, utazzon bár önpénzén a Marsra is, csak módfelett csekély mértékben érdekes személy. Egyáltalán nem is érdekes. Mint már annyiszor, most is a tempó viszi el a pálmát, a magyar állam működtetésének a filozófiája. A hozzáállás, ami ezzel az egy kérdőszerkezettel írható le, hogy „közöd?”

Ja, bocs, senkinek tényleg semmi köze hozzá, utazzon, ahova jólesik neki, segítse elő a haza üdvét ott, ahol Orbán Viktor éppen jónak látja. De mi különbözteti meg Lázár utazását egyéb miniszterek egyéb dolgaitól? Semmi.

Tehát, ha Lázár János utazásaival kapcsolatban az a praxis, hogy takarodjon mindenki a francba, akit érdekelne, akkor a mondott egyéb miniszterek egyéb dolgaival miért lenne más? Hovatovább mi magunk is milyen alapon várnánk el, hogy más legyen? Magyarán, ha Lázár Jánosnak hagyjuk, hagyja a bíróság, a sajtó, a tisztelt választó, hogy „a saját pénzéből” utazgasson, akkor beletörődik, hogy soha semmivel ne számoljon el az ország polgárai felé, illetve az összes kollégája sem: soha, semmivel. Minden miniszter viheti majd hegyekben álló magánpénzéből a köz ügyeit, s röhöghet a szemünkbe, ha rákérdezünk. Még nekünk kell örülni mindennek, hiszen egy-két óvatlanabb kérdésünkkel úgy is járhatunk majd, mint az origo. Lecsapnak, mint a taxiórát.