Most persze a Magyar Nemzetnél vagy a Magyar Hírlapnál okkal lehetnek megsértődve, hiába az a sok áldozatos munka annyi nehéz éven át, a hála sehol. ABlikknek szobrot állítanak, de nekünk? Semmi, se egy csendélet, se egy kisplasztika. Hol rontottuk el? Lapunk kulturálisan tájékozott, jól ismerjük Nick Georgiou újságpapírból készült köztéri szobrait és más hasonlókat, de olyat még nem láttunk, hogy egy országban szobrot emeljenek a bulvársajtónak. Magyarország fővárosának a közepén pont ez történt, mert egy szellemi és lelki kihívásokban gazdag polgármester úgy gondolta: ért ő annyit a képzőművészeti, városképi kérdésekhez, hogy nyugodtan megmondhatja, hogyan is legyen. Az én kerületemben olyan szobor lesz, amilyet én akarok. A nálam felállított rikkancs áruljon Blikket, mert ott nagyon szeretnek engem, soha el nem mulasztottak még beszámolni arról, hova mentünk mi nyaralni az én egyetlenemmel - csak megérdemelnek ezért egy kisebb szobrocskát. Nem akarok én semmi extrát, lovas szobrot vagy szoborcsoportot, itt ez a rikkancsgyereket ábrázoló terv, nyugodtan árusíthatna Blikket, ha ma lennének rikkancsok, biztos Blikket árulnának, nem?
Mit lehet erre felelni? Sok mindent az illető elmeállapotáról és világlátásáról, faragatlanabb körökben esetleg a felmenőiről, de az is elképzelhető válasz, hogy: milyen igaza van, polgármester úr, ezt aztán jól tetszett mondani! Alighanem így is történhetett, mert az eset megesett, van egy finoman szólva is naiv megközelítésből kivitelezett, a múlt század húszas éveire célzó, Blikket árusító szobrunk közpénzből; jelenünk hű tükre. S ez legalább annyira szomorú, mint amennyire komikus.
Szomorú, mert annak a ténynek a - reméljük, nem túl hosszú életű - emlékműve, hogy nem sikerült olyan vezetőket választanunk, akiknek akár halvány sejtelmük is lenne arról, hogy mi is az ő dolguk, s hol van a helyük a világban. Pláne arról, hogy mire is költsék az adófizetők pénzét.
S ha ezt a tempót még sokáig megengedjük nekik, nem csodálkozhatunk majd (majd?), ha Rogán Antal vagy valamelyik másik jómadár úgy dönt, hogy ideje lenne már szobrot emelni Bodri kutyámnak, a kedves anyósomnak, vagy ne vegyék tolakodásnak, saját magamnak.
De az a szobor aztán nagyon szép legyen ám, legyek rajta magas, karcsú és jó illatú, szemem tekintsen a messzeségbe, miközben leszámolok a rám, pardon, a hazára törő ellenséggel, törökkel, tatárral. Nem, mégsem törökkel, azokkal épp most szeretnék jóban lenni, a tatárokra meg nem emlékszik a kutya sem.
Leszámolok a..., leszámolok a... az IMF-fel! Mondjuk az IMF-es mellékalakok arca árulkodjon bizalmatlanságról és tegyenek tiszteletlen mozdulatokat, rólam meg rögtön lássék, hogy nem adom fel Magyarország függetlenségét, de közben mondjak nemet a családi támogatások csökkentésére, tán úgy, hogy egy ilyen feliratú zászlót épp kicsavarok a meztelennek ábrázolt Strauss-Kahn kezéből... Zrínyi legyőzi a vad Kahnt, valahogy így képzelem, csak egy kicsit szerényebben. A másik IMF-es meg követeljen azonnali ingatlanadót...
De főnök, a szobrok nem tudnak beszélni.
Nem? Miért nem? Mindegy, akkor legyen sajtókampány!
