Anélkül, hogy túlságosan belemerülnénk a vakon jogászkodásba, az alaptörvény a népszavazás utánra kilátásba helyezett újabb módosítása vélhetően ellentétben áll majd az érvényes uniós alapszerződéssel. Ez további konfliktusokat vetít előre az unióval, melyek kimenete nehezen belátható. Ha mégsem lesz kötelező a kvóta, talán elhalnak csöndesen, de lehet, hogy akkor sem, hisz a magyar kormánynak hazai támogatottsága fenntartásához úgy kell „Brüsszel” rendszeres és módszeres szidalmazása, mint egy falat kenyér. Orbán pedig arról is nyíltan és szívesen beszél, hogy épp az alapszerződés módosítását akarja erősen. Sokan ebből azt a következtetést vonják le, és nem is logikátlanul, hogy – mivel Orbán úgysem tudja elérni az alapszerződés módosítását, de még azt sem, hogy ezt a tagállamok vagy legalább páran közülük úgy istenigazából forszírozni kezdjék – a népszavazás azt a következő kérdést szüli majd, s valójában annak a kérdésnek a bevezető kérdése, hogy ha Brüsszel nem hajlandó a lisszaboni szerződést a magyar alkotmányhoz szabni, vajon nem e szerződés felmondása lenne a helyes válasz – azaz a kilépésünk az unióból?
A népszavazásra feltett kérdés ezen, tehát a Magyarország és az EU viszonyára vonatkozó, világosan megfogalmazott kérdésen kívül egy másik, közvetlenül ki nem mondott kérdést – és persze választ is – tartalmaz. Az pedig körülbelül így foglalható össze: fogadjon-e be menekülteket, speciálisan pedig más bőrszínű és más kultúrájú, iszlám vallású menekülteket Magyarország egyáltalán? A népszavazás az erre vonatkozó döntést a magyar országgyűlés kizárólagos hatáskörébe utalná, és a magyar kormány és a jelenlegi parlamenti többség válasza erre mai tudásunk szerint egyértelmű lenne: nem, Magyarország egyetlen ilyen menekültnek se biztosítsa a menekülti státuszt, s ne engedje, hogy hosszú időre, akár életük végéig Magyarországon telepedjenek le.
Orbán belpolitikai számításaitól függetlenül először azt kell tisztázni magunkban, hogy szavazásra jogosult állampolgárként milyen választ adnánk a fenti két kérdésre.
Nem, nem szeretnénk, ha Magyarország az uniót alkotó tagállamok demokratikusan meghozott, közös és minden tagállamra kötelező döntését magára nézve egyoldalúan felmondaná. A magyar kormánynak van lehetősége arra, hogy az Európa Tanácsban (ahol a kvótákról szóló eddigi egyetlen döntés megszületett, és ahol a következő megszületik majd, ha megszületik) érveljen a menekültek szétterítése ellen. Jobban szeretnénk, ha nem érvelne ellene (hogy miért, arról mindjárt), de ha már érvel, és ezek az érvek nem lesznek elégségesek a többség meggyőzésére, akkor azt akarjuk, hogy Magyarország ne vonja ki magát a közösen elfogadott szabályok szerint meghozott döntés alól. Még akkor sem, ha ezzel a döntéssel a magyar kormány nem ért majd egyet. Úgy gondoljuk, hogy a menekültválság közös európai gondunk, és közösen is kell szembenéznünk vele.
Másodszor pedig: nem szeretnénk, ha Magyarország olyan ország lenne, az egyetlen olyan ország Európában, amelyik egyetlen menekültet sem fogad be. Nem szeretnénk, hogy Magyarország ugyancsak egyoldalúan megtagadja a menekültek befogadását szabályozó nemzetközi egyezmény, a genfi konvenció alkalmazását, és mélységesen szégyelljük magunkat azért, mert most éppenséggel ezt teszi – egyelőre csak a jogalkalmazásban, de a népszavazás után a kormányzó többség a menekültstátuszra vonatkozó jogban is változtatásokra készül. A kormányfő a nagyobb közösség, a mi közösségünk védelmével s valamiféle felelősségetikával indokolja a menekültek távoltartásának szükségességét. Azt állítja, hogy az iszlám vallású és kultúrájú betelepülők megjelenése Magyarországon előbb-utóbb a nemzet romlásához, közös életünk szétzilálódásához, erőszakhoz vezet. Bár nem hunyjuk be a szemünket az eltérő etnikumú és kulturális hátterű közösségek együttélésének nehézségei előtt, és ismerjük az iszlám világból származó bevándorlók nyugati beilleszkedésének borús statisztikáit, ebben a sötét eszkatológiában nem hiszünk. Nem hiszünk abban, hogy a magyar nemzetért viselt felelősség szükségszerűen a menekültek teljes elutasításához vezet, s végképp nem hiszünk abban, hogy e cél érdekében minden eszköz megengedett. Nem hiszünk a jó ügyért alkalmazott gonoszságban, abban, hogy a magyar nemzet jó sorsát a Földközi-tengeren elsüllyesztett menekülthajók vagy a szögesdrótok fedezékében bárkire, nőkre és gyerekekre kiadott tűzparancs fogja megváltani. Nem hiszünk abban, hogy csak azért, mert magyarok vagyunk, semmilyen kötelezettségünk nincs egyetlen, háborútól szenvedő s attól menekülő embertársunk iránt sem. A Magyarországon befogadható menekültek létszámára, befogadásuk feltételeire, az együttélés szabályaira vonatkozó nehéz és bonyolult kérdések éppenséggel közös gondolkodásért és valódi, nyilvános vitáért kiáltanak, melyben a jelen kormányéval ellentétes álláspontokat, a zéró tolerancia alternatíváit is mérlegelhetnék az ország polgárai. A népszavazás, illetve a hónapok óta folyó kormányzati kampány ezt a vitát éppenséggel csírájában fojtotta el, s így szinte ellenállítások nélkül nyerhetett teret az irracionális félelem, s nyomában az ugyancsak irracionális indulatok. Ez igazi gaztett a nemzet ellen.
A kérdés ezek után az, hogy ezt a véleményünket az Európai Unió és Magyarország viszonyáról, valamint a háborús menekültekkel való bánásmód kérdéseiről, s nem utolsósorban a tiltakozásunkat a demokratikus vita játékszabályainak nyilvánvaló megsértése miatt hogyan juttassuk kifejezésre. Három lehetőség kínálkozik erre: a távolmaradás, az érvénytelen szavazat és az érvényes igen válasz a feltett kérdésre.
Azt, hogy a kormánypárt sikerének a mércéje a népszavazás érvényessége lenne, maga a kormányfő kezdte el sulykolni. Bár elvben a 4,1 milliós részvételnél kevesebbel is beérhetné, mégis van ebben valami: a Fidesz a csúcson, 2010-ben több mint 2,7 millió szavazatot kapott. Ehhez csapjuk hozzá a Jobbik egymilliósra saccolható táborát, és durván négymillió szavazónál járunk: a kampányba fektetett kormányzati energiák és erőforrások nagyságát is szem előtt tartva ennél kevesebb valóban Orbán politikai kudarca lenne. Továbbá. Az érvényesség kétségkívül segítené Orbánt a Magyarország és az unió közti konfliktus eszkalálásában, de még az unió közös menekültpolitikájának megcsáklyázásában és az uniós bajkeverésben is.
Éppen ezért azt akarom, hogy a népszavazás ne legyen érvényes, s ezért az érvényességhez nem is fogok hozzájárulni. Nem megyek el szavazni. A távolmaradás gesztusa azt jelentheti, hogy a népszavazást – annak minden elemét: magát a kérdést, az alkotmánybírósági döntést, amely a kérdést átengedte, az egyoldalú és bizonyítottan törvénysértő és aljas kormányzati kampányt – nem csak károsnak gondolom a hazámra, de illegitimnek is tekintem: nem veszek részt Orbán játékában még annyira sem, hogy tudomást vegyek róla.
Helyes.
Ha érvénytelen szavazatot adok le, akkor nagyjából ugyanezt állítom, de ezt az állítást, az én állításomat legalább egyetlen szavazat erejéig láthatóvá és egyértelművé teszem, legalább magam előtt, s persze abban bízva, hogy ez a vélemény a végelszámolásnál megfogható mennyiséggé áll össze. Ez is jó érvelés – így erről sem beszélnénk le senkit.
De még az igen szavazattal szemben is nehezen tudnánk érvelni. Az Orbán-rezsim legitimitása ugyan ezer sebből vérzik, de a népszavazás ettől még tény marad: akárhogyan is, de több millió honfitársunk vesz majd rajta részt. Én pedig félreteszem a kampány egyoldalúsága és gonoszsága miatti undoromat, és az igen szavazattal tiszta lelkiismerettel válaszolok a feltett, s valóban fontos, fontossá vált kérdésre. S amúgy is, hogy nézne ki, mit árulna el erről az országról az, ha mindenki nemmel felelne, ha a nemek 100 százalékkal nyernének!
Nem tesszük le a garast egyik megoldás mellett sem – azért, mert mindegyik mögött bár eltérő politikai várakozások, de tisztességes megfontolások állnak, mert valójában elenyésző köztük a különbség, s mert a népszavazás egyik kitüntetett belpolitikai célja éppenséggel a Fidesz ellenzékének a teljes megsemmisítése és szétzilálása lenne, a kis különbség keltette nagy gyűlölet felszítása a kormányellenes szavazók és politikai erők között.
Ne szavazzanak nemmel.
