A szerk.

Október 23. és az egyetemi ifjúság

A szerk.

Úgy alakult idén az élet, hogy egyszerre ünnepelhetjük az ’56-os forradalom és szabadságharc évfordulóját, s lehetünk tanúi a harcnak, melyet korunk egyetemi ifjúsága – jelesül a színiiskolások és a velük szolidarizáló egyetemek hallgatósága – vív (oktatóik jelentős hányadának kétségtelen segedelmével) a tanulmányai szabad lefolytatásáért.

Közelebbről pedig – ahogy azt az egyetem egyik hallgatója oly pontosan megfogalmazza lapunk belsejében – a Színház- és Filmművészeti Egyetem szenátusának eredeti jogkörei­ért, az egyetem autonómiájának rehabilitálásáért és ennek törvényi garanciáiért. Nem a bolygó megmentéséért, még csak nem is a Vörös Hadsereg hazazavarásáért, de nagyon is nagy dolgokért, melyek nagyságát csupán azért nem vettük eddig észre, mert oly természetesnek vettük a létezésüket – nem is feltétlenül harminc éve csupán. Akárhogy is, küzdelem ez a javából, küzdelem az önkény ellen.

Ilyenformán nyilvánvaló az is, hogy nem csak a naptárnak és könnyen felserkenő érzelmeinknek róható fel, ha a legkézenfekvőbb evidenciaként vonunk (von bárki) párhuzamot 1956 őszének egyetemi ifjúsága és a mai egyetemfoglalók között. Magától értetődik mindez akkor is, ha tudjuk jól, s minden lehetséges módon rögzítjük is, hogy az SZFE diákságától nem várjuk és nem is várható el, hogy megszabadítsák Magyarországot a zsarnoktól. Arra sincsen semmiféle garancia, legfeljebb némi esély, hogy saját zsarnokaiktól megszabaduljanak, mely helyi érdekeltségű zsarnokocskák persze mindannak a rosszízű, rossz külsejű, rosszindulatú megtestesülései, ami ma ebben az országban burjánzik. Vidnyánszky, Szarka és a többi cégéres figura egyet jelent azzal, ami oly közönségesen NER-nek neveztetik. Az egyetemisták sokaktól óhajtott végső és teljes sikere esetén velük a NER vonná hátrébb az agarait.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc – melyet korántsem csupán a szolidaritási nyilatkozatok papírvértezetébe csomagolt egyetemisták vívtak, hanem az egész magyar történelem során egyszer-kétszer előforduló egységben az egész ország – elbukott. Elbukott akkor is, ha az ünneplésekor hajlunk erről megfeledkezni. Elbukott akkor is, ha az állami emlékezetpolitika tendenciózusan megfeledkezik erről. Az SZFE diáksága pedig már most nyert, végződjék bárhogy is a tiltakozásuk, egyetemfoglalásuk. Nyertek, mert tudatosulhatott bennük, hogy képesek kiállni magukért még a látványos és harsány túlerő kendőzetlen fenyegetőzésével, terrorizáló törekvéseivel szemben is.

Nyertek, s nyert velük az egész ország is, hiszen a rendszerváltást közvetlenül megelőző néhány hónap kivételével még az is kétséges volt itt, hogy a büszkeségen és lózungokon túl létezik-e máig érvényes öröksége az 1956-os forradalomnak. S ha létezik, mi az. Ma már biztosak lehetünk: nagyon is létezik. Itt van a szemünk előtt: épp ez a képesség, a túlerővel szembeni kiállás képessége az, amelyből most olyan evidens példát mutatott az SZFE teljes polgársága. Lám, nem veszett el, megvan még. Le a kalappal azok előtt, akik megmutatták!

Figyelmébe ajánljuk

Jancsics Dávid korrupciókutató: Az Orbán család vagy a Matolcsy-klán működése új jelenség

Jancsics Dávid a Leukémia zenekar gitárosaként a hazai underground zenetörténethez is hozzátette a magáét, majd szociológusként az Egyesült Államokba ment, azóta a San Diego-i egyetem professzora. A magyarországi korrupcióról szóló doktori disszertációját átdolgozva idén magyarul is kiadták A korrupció szociológiája címmel. Erről beszélgettünk.

Újabb mérföldkő

  • Harci Andor

Mi lett volna, ha 1969-ben, az amougies-i fesztiválon Frank Zappa épp másfelé bolyong, s nem jelentkezik be fellépőnek a színpadon tartózkodó Pink Floyd tagjai mellé?

Vándormozi

  • - turcsányi -

John Maclean nem kapkodja el, az előző filmje, a Slow West (A nyugat útján) 2015-ben jött ki.