A szerk.

Október 23. és az egyetemi ifjúság

A szerk.

Úgy alakult idén az élet, hogy egyszerre ünnepelhetjük az ’56-os forradalom és szabadságharc évfordulóját, s lehetünk tanúi a harcnak, melyet korunk egyetemi ifjúsága – jelesül a színiiskolások és a velük szolidarizáló egyetemek hallgatósága – vív (oktatóik jelentős hányadának kétségtelen segedelmével) a tanulmányai szabad lefolytatásáért.

Közelebbről pedig – ahogy azt az egyetem egyik hallgatója oly pontosan megfogalmazza lapunk belsejében – a Színház- és Filmművészeti Egyetem szenátusának eredeti jogkörei­ért, az egyetem autonómiájának rehabilitálásáért és ennek törvényi garanciáiért. Nem a bolygó megmentéséért, még csak nem is a Vörös Hadsereg hazazavarásáért, de nagyon is nagy dolgokért, melyek nagyságát csupán azért nem vettük eddig észre, mert oly természetesnek vettük a létezésüket – nem is feltétlenül harminc éve csupán. Akárhogy is, küzdelem ez a javából, küzdelem az önkény ellen.

Ilyenformán nyilvánvaló az is, hogy nem csak a naptárnak és könnyen felserkenő érzelmeinknek róható fel, ha a legkézenfekvőbb evidenciaként vonunk (von bárki) párhuzamot 1956 őszének egyetemi ifjúsága és a mai egyetemfoglalók között. Magától értetődik mindez akkor is, ha tudjuk jól, s minden lehetséges módon rögzítjük is, hogy az SZFE diákságától nem várjuk és nem is várható el, hogy megszabadítsák Magyarországot a zsarnoktól. Arra sincsen semmiféle garancia, legfeljebb némi esély, hogy saját zsarnokaiktól megszabaduljanak, mely helyi érdekeltségű zsarnokocskák persze mindannak a rosszízű, rossz külsejű, rosszindulatú megtestesülései, ami ma ebben az országban burjánzik. Vidnyánszky, Szarka és a többi cégéres figura egyet jelent azzal, ami oly közönségesen NER-nek neveztetik. Az egyetemisták sokaktól óhajtott végső és teljes sikere esetén velük a NER vonná hátrébb az agarait.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc – melyet korántsem csupán a szolidaritási nyilatkozatok papírvértezetébe csomagolt egyetemisták vívtak, hanem az egész magyar történelem során egyszer-kétszer előforduló egységben az egész ország – elbukott. Elbukott akkor is, ha az ünneplésekor hajlunk erről megfeledkezni. Elbukott akkor is, ha az állami emlékezetpolitika tendenciózusan megfeledkezik erről. Az SZFE diáksága pedig már most nyert, végződjék bárhogy is a tiltakozásuk, egyetemfoglalásuk. Nyertek, mert tudatosulhatott bennük, hogy képesek kiállni magukért még a látványos és harsány túlerő kendőzetlen fenyegetőzésével, terrorizáló törekvéseivel szemben is.

Nyertek, s nyert velük az egész ország is, hiszen a rendszerváltást közvetlenül megelőző néhány hónap kivételével még az is kétséges volt itt, hogy a büszkeségen és lózungokon túl létezik-e máig érvényes öröksége az 1956-os forradalomnak. S ha létezik, mi az. Ma már biztosak lehetünk: nagyon is létezik. Itt van a szemünk előtt: épp ez a képesség, a túlerővel szembeni kiállás képessége az, amelyből most olyan evidens példát mutatott az SZFE teljes polgársága. Lám, nem veszett el, megvan még. Le a kalappal azok előtt, akik megmutatták!

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.