Az árvízi homokzsáktöltés toposzának hangsúlyos felbukkanását lapunk kollektív emlékezete az 1998-2001-es tiszai árvizek idejére datálja. Ha az akkori miniszterelnöki buzgólkodást némi gyanakvás kísérte is, mára azt az egyszerű kérdést, hogy milyen gyakorlati haszna és értelme van ennek, senki nem teszi fel. A homokzsáktöltés mondhatni magasabb kognitív szintre transzponálódott, és ezért afféle kötelező gyakorlattá is vált vezetőink számára (tán attól rettegnek, hogy a nép a maga keresetlen módján megszólja őket, ha tétlenkednek).
Ugyanakkor látnunk kell azt is: Gyurcsány, Schiffer, Vona és Bajnai csak a mára már normatívvá vált paradigma keretein belül viszonyultak az árvízhez. Új utakat ismét Orbán Viktor keresett és talált. Ennek bizonyítását kezdjük az index.hu-n, illetve a bumm.sk-n fellelt pompás fotók felemlegetésével: az elsőn Orbán Mocsai Lajos, a magyar férfi kézilabda-válogatott szövetségi kapitánya társaságában igyekszik a folyóval vívott csata újabb helyszíne felé, a másodikon Nagy Lászlóval, a Veszprém és a válogatott átlövőjével diskurál egy nyúlgát mellett. Már az sem egészen világos, hogy Mocsai hogy került a képbe, és milyen feladatot lát el (talán azért van ott, mert pompásan ért a védekezéshez?), és még furcsább, hogy a magyar válogatott mezét és melegítőjét viseli. A köny-nyen átázó mackóalsó nem a legalkalmasabb viselet a vízzel folytatott küzdelemhez (a klott és az ugyancsak a válogatott mezeként megismert póló - Nagy László öltözéke - még kevésbé az), ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a címeres mez valamiképpen a nemzettel és a nemzeti egységgel kapcsolatos képzeteket konnotálja a szemlélőben - és ebben a magasabb értelemben igenis munkaruhának minősíthető. Lapunk információi szerint a valahol Győr környékén védekező férfi kézilabda-válogatott és a miniszterelnök egyébként véletlenül botlottak egymásba. A találkozás spontaneitását a forgatócsoport ügyesen használta ki, és ha ez a dramaturgiai szál (a kormányfő sportolókkal, celebekkel mutatkozik a gáton) végül nem is folytatódott, az sem igaz, hogy az Orbán Facebook-oldalát elárasztó mozgóképetűdök ne épp a nemzet közös, nagy erőfeszítését hangsúlyozó vonalat vitték volna tovább.
Jegyezzük meg rögtön: a kormányfő közjogi értelemben nem lépte túl felhatalmazásait. A hatályos törvények szerint vészhelyzet esetén a mentés operatív irányítása a védelmi bizottság vezetőjének (jelen esetben Bakondi Györgynek) a feladata, akit a miniszterelnök - külön kormányrendelet hiányában - nem utasíthat, legfeljebb feladatokat határozhat meg számára, azt is a belügyminiszteren keresztül. Orbán a filmecskék tanúsága szerint ebben a szellemben járt el (az egyetlen ennek ellentmondó megnyilvánulását tekintsük félreértésnek). Minek fényében akár indokoltnak tűnhetne a jelenléte valós értelmét firtató kérdés: ha e kérdés megfogalmazásához nem kéne tényleg teljesen hülyének lenni. A kormányfő nem csak azért csinálta végig ezeket a fellépéseket, hogy a márciusi hókatasztrófát elfeledtesse. Az árvíz ennél sokkal többre, magán- és politikai személyiségének megmutatására, kivetülésére, meghosszabbítására adott alkalmat. A filmecskékben a kormányfő tájékozódik, rákérdez, jóváhagy, hümmög, együttérez, kezet fog, biztat, s közben a hozzáértés nem túl meggyőző igényével lép fel. A monumentális, vad és valós díszletek a katasztrófa-, sőt háborús filmek miliőjét vetítik mögé - a gesztusai pedig egyszerre idézik meg a csapatai fölött a frontvonalon szemlét tartó hadvezért, a szerető jobbágyaihoz kilátogató, mélyen demokratikus, humanista meggyőződésű, ám kicsit hibbant főrendet, a családfőt, és legfőképpen a nemzet erőfeszítéseinek gyúpontjában tevékenykedő szervező géniuszt. Ki vitatná, hogy az ország első emberének kötelessége válságos helyzetekben példát mutatni - legfeljebb a jó ízlés és a szemérem határait kissé szigorúbban vonva meg. Merthogy erősen túl volt spilázva a dolog. Annál is inkább, mert jó okkal feltételezhetjük, hogy az árvízi védekezés Orbán egyhetes előadás-sorozata nélkül is flottul zajlott volna, miként azt is, hogy ha tizenöt centivel magasabb a víz, elmossa a fél országot. De nem vagyunk abban a helyzetben, hogy értékelnünk kéne azt, amit Orbán a rajongóinak közvetít - saját magáról. Mindez ugyanis, ha nekik szólt, ha nem, csak őket találta szíven.
