Új irány

A szerk.

A Hágai Nemzetközi Törvényszék (ICTY) két héttel ezelőtt felmentett két volt szerbiai politikust, Franko Simatovicot és Jovica Stanisicet. Slobodan Milosevic titkosszolgálatának vezetőiként ők ketten voltak megbízva azzal, hogy a Boszniában és Horvátországban harcoló szerb paramilitáris alakulatokat, azaz a szabadcsapatokat felállítsák, kiképezzék, felfegyverezzék, pénzeljék és irányítsák.

Ezt, miként azt a tényt is, hogy ezek a milíciák, köztük a hírhedt Arkan Tigrisei háborús bűnöket követtek el a Horvátország és Bosznia elleni területszerző háborúk során, maga az ítélet sem vitatta. Az ehhez hasonló hágai perek - ahol ennyi közvetett bizonyítékot halmozott fel a vád egy-egy vádlottal szemben - rendszerint súlyos börtönbüntetéssel értek véget, mégpedig a parancsnoki felelősség elve alapján. (E szerint a háborús bűnöket elkövető katonák parancsnokai is felelősek alárendeltjeikért, és nemcsak akkor, ha a parancsot bizonyíthatóan ők adták ki, hanem akkor is, ha ezeket az alárendeltjeiket nem vonták később felelősségre.) A háromtagú bírói tanács ezzel szemben most azért mentette fel a vádlottakat, mert a vád egyetlen esetben sem tudta bizonyítani, hogy valamely konkrét bűncselekményre ők adtak volna parancsot. Az érvelés pár hónappal ezelőtt már felbukkant egy hágai ítéletben: akkor Momcilo Perisicet, a Jugoszláv Néphadsereg parancsnokát mentették fel a háborús bűnök vádja alól.

Ez az ítélet akkor is felháborító és mérhetetlenül lehangoló lenne, ha a vádnak nem sikerült volna megmutatnia és bebizonyítania, hogy a szerbiai milíciák milyen rémtetteket követtek el Boszniában és Horvátországban. Így azonban még ijesztőbb: hiszen a parancsnoki felelősség elvét lényegében kiiktatta a nemzetközi büntetőjog eszköztárából; körülbelül azt az egyetlen eszközt, amely a háborús bűnök valódi, magas rangú, adott esetben politikai hivatalt viselő megrendelőit felelősségre vonhatóvá tette. Perisic, Stanisic és Simatovic elengedésével a korabeli szerb politikai vezetés mentesült minden felelősség alól: és ez ordító ellentétben áll mindavval, amit a belgrádi kormányok szerepéről a jugoszláviai háborúkban tudunk. A törvényszék lassan húszéves munkájának mérlegét a Karadzic- és a Mladic-per vége előtt még korai lenne megvonni; és végképp igaztalan lenne az ICTY erőfeszítéseinek teljes hiábavalóságáról lamentálni. De ez a három ítélet, meg Ante Gotovina tavaly novemberi felmentése nem csak érthetetlen, nem csak a háború áldozatainak arcul csapása. Valóságos katasztrófa, legfőképpen azért, mert a háborús jog és a háborús valóság közti szakadékot immár áthidalhatatlannak mutatja; mert új irányt jósol a nemzetközi jogban. A háborús bűnöket elkövető politikusok büntethetetlenségét.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.